felhúzom a redőnyt
s el a függönyt
a Nap az égi reflektor
elkápráztat
színpompás a díszlet
sárgult levelek
hullnak a fákról
egyre
és egyszerre
több is
a széllel táncol
akár a cseresznyéskertben
egykor a vígben
valami régi
modern
most meg égi
rendezésben
ebben a darabban
most én is
játszom
a legemlékezetesebb alakot
az öregembert
kit a házban felejtettek
s magába' most ezt mormogja
hogy elment az élet
mintha nem is éltem volna
de nem számít
mert néző is vagyok
nem csak szereplő
ablakpáholyból látom
az ősz
s az életünk
előttünk-velünk
hogy ficánkol
mégse tapsolok
mint ahogy megrendítő
elgondolkodtató
darabok után
sem szokásom
talán majd
a legvégén
szereplőként
meghajlok
előtte
felnézve
a karzatra
a messzi egekbe
a nagy rendező
pillantását
keresve
(jól játsztam-e)
