anyu elment
mondta is hova
egy közeli házba
srégen át
a túloldalra
nem győztem
hazavárni
utánaeredtem
de nem jutottam
be a kapun
küszöbén
fáradtan
leheveredtem
összegömbölyödtem
mint egy embrió
ott találtak
a kapu előtt
nem tudom mikor
mert gyorsan eltelt
később az idő
hogy álomba
zuhantam
„a küszöbön feküdtem
magamba bújtam volna
nem lehet”...
jóval később olvastam ezt
a verset el
és engem nem is
vert ki anyám
csak sok dolga volt
itt és ott
abban a bezárt
házban is
valamit dolgozott
(varrt talán)
s én nem szerettem
lenni otthon egyedül
hiszen én
tényleg
gyermek voltam még
s nem tettek azzá…
mint Attilát
már felnőttként
(s engem se
vittek fel a "padlásra"..
azaz abba
a tuloldali
bezárt házba)
s az az anyahiány
a közös anyahiány
egy küszöbre hozott
össze bennünket
valahogy
s ahányszor elmegyek
azelőtt a ház előtt
most
már öregen
mindig
eszembe jut
ez a gyermekin-felnőtt
József Attila vers
és mindig ott látom
a küszöbön
összekuporodva
moccanatlanul
anyjára váró
alvó kislánymagamat
azt hive
mintha ott lenne
az ajtó mögött
most is
anya
és majd kilép
pedig
már rég
a temetőben van
vagy ki tudja...
