anyu 25 éve ezen a napon ment el... már nem tudtunk elmenni mi, meglátogatni őt a kórházban, mert épp a hozzá készülődés közben jött a szörnyű, hivatalos távirat a halálhirével, az ő nevére...igy csak olvasás közben jöttem rá mi is ez, és a lányom (ekkor 4 éves volt) csak arra emlékszik, hogy egy olyan erejű zokogásba kezdtem, ami végtelennek tűnt, mintha sose akarnám abbahagyni... hát igen... sokszor ő vigasztalt , és mondta is, hogy ő csak azért nem sir, hogy engem tudjon vigasztalni...
már 25 éve, és szinte nincs nap, hogy eszembe vagy inkább szívembe nem jutna. Talán jobban is mint életében. A hiányával van jelen...
két napja róla is álmodtam. rosszat. heves szívdobogásra riadtam fel belőle. eltűnt. nem találtuk. lányommal kerestük. a furcsa az volt, hogy volt egy olyan mozzanat, amikor keresése közben valami olyat hallottunk róla, ami inkább rám utalt... úgyhogy egy kicsit egymásba mosódtunk. ő tűnt el. de mintha én is...(?) illetve én. lányom anyjaként.(mintha ő engem keresett volna, én meg az én anyám... hiszen az ő feltételezésében pl telefonhasználat volt, ami anyunak még nem ))
nem szoktak rémálmaim lenni, de ilyen eltűnéses, riadalmas nem most először... pedig hát eltűnünk... "hirtelen" .."mint erdőben a vadnyom'", ahogy a költő mondta. Ifjúságunk, e zöld vadont szabadnak és öröknek hisszük, aztán hallgatjuk a száraz ágak zörgését...
anyu 81 volt akkor, én most 71. lassan összeérünk...
(2014. február 12.)
(és azóta már 73)
