egy óra fele jár, már alig vagyunk a menzán, én lassan eszem, a diákok már csak szállingóznak

jön egyikük szembe, az előttem levő asztalhoz én is, ők is hátul szeretünk ülni , megáll

csókolom, jó étvágyat kivánok -mondja udvariasan

köszönöm, neked is

én már az utolsó falatokat eszem, visszaviszem a tálcán az evőeszközöket, forogni kell kicsit hozzá, el is szédülök, úgy hogy meg kell fogni a közelben levő asztal csücskét

ahol egy lány meg fiú beszélgetnek (tán épp valami fogszabályozásról), de most a srác kicsit megrémülve rám nézve kérdi,  valami baj van?

Áh, semmi, csak szédülök...(ahogy minbdig is)

Összepakolok az asztalomon, de vissza kell jönnöm az ő asztaluk közelében levőhöz, ahol hagytam kabátom, kalapom, megint szédelgek, s a fiú újra, s aggódva  megkérdui, hogy segíthet-e

mondom, nem tud... ittam már két pohár vizet is, gyógyszert nem vehetek, nert elaltat, amúgy meg már 82 múltam, s még élek...már megszoktam ezt a szédülést...

megnyugszik (remélem)

milyen rendesek ezek a gyerekek! jólelkűek.

igazán kedvelem is őket...

---

és még az ebéd is jó volt ezúttal...