A
minket elválasztó törésvonalak idővel
folyómederré szélesednek. Az elharapott mondatok,
a hirtelen félrenézések, az alkati eltérések
megvitathatatlan különbségekké terebélyesednek:
csendes hidegháborúvá. S ha meglátjuk
a másikat, az utca túloldalára fordulunk,
kölcsönös megelégedésre. Felnőttek vagyunk.
A kamaszok feltétel nélküli bizalma már
nem a mi birtokunk. Már nem azokkal szeretünk
együtt lenni, akiket hibátlannak gondolunk,
hanem azokkal, akiknek ismerjük a hibáit.
Akikről mindent tudunk, és akikkel tudjuk,
hogy nem kell mindent tudni akarni.
Legfeljebb biccentünk egymásnak a folyó túlpartjáról:
mindannyian tudjuk, oda se kell nézni, mindannyian
tudjuk, miket hordott közénk a víz sodrása.
