Translation of the poem “Bombakráter” by Hungarian poet Tímea Turi (1984-)

Bomb Crater

Their story is my story
but my story is not theirs anymore.

I am whatever I pass down,
but in what is taken from me,
I don’t recognize myself,
only they recognize me.

A distorted mirror. We have become
daughters of tradition, motherly daughters,
mothers, and our words leave us
just like our children.

The beautiful deserters.
We do their laundry and their hands are dirty,
and we admire their dirty hands.

Heritage is a bomb crater,
“mom, I’m afraid,” says the child, but
“I’m afraid, too,” a mother is not allowed to say
ever.

We live but we don’t, in the slippery mud of our pasts,
our mothers’ faces blurred, for their mothers mourn,
and our daughters’ mourning faces we shall not see
ever.

***

Bombakráter

Történetük az én történetem,
de az én történetem már nem az övéké.

Amit továbbadok, az vagyok,
de amit elvesznek tőlem,
abban én magamra nem,
csak ők ismernek rám.

Torz tükör. A hagyomány lányai
lettünk, anyányi lányok,
anyák, és úgy elhagynak a szavak,
mint a gyerekek.

A szép hűtlenek.
Mosunk rájuk, és piszkos a kezük,
és mi gyönyörködünk a piszkos kezeikben.

Az örökség bombakráter,
„anya, félek”, mondja a gyerek,
„én is félek”, ezt egy anya mégse mondhatja
soha.

Élünk, és mégsem élünk, elcsúszunk a múltak iszapján,
elmosódik az anyáink arca, mert anyáik siratják,
és a lányaink sirató arcát ne lássuk
soha.