„Ahogyan élek, az a hazám”
Balla Zsófia

Ülök a villamoson a fiammal. A tömegközlekedés az egyik leghasznosabb közösen eltölthető idő, lehet szemlélődni, beszélgetni. Meg szoktuk vitatni a szembejövő plakátokat, a reklámokat, az aktuális koncerthirdetéseket. Így természetes, hogy mostanában szóba került az is: ki az az Alex Soros, mit jelent, hogy Brüsszel fütyül, mit jelent a migránsgettó, mit a genderpropaganda. Ilyenkor igyekszem a legjobb tudásom szerint válaszolni. Gyűlöletkeltés, hazugság, megtévesztés – ilyen szavakkal feleltem. A villamos tömve volt, és azon vettem észre magam, hogy nem félek kimondani ezeket a szavakat, és nincs bennem reflex arra sem, hogy a fiamnak azt sugalljam, félnie kellene. Akkor tehát szabadságban élünk?

A helyzet mégsem ilyen egyszerű. Az édesanyám az ötvenes évek elején volt kisiskolás. Egyik kedvenc története, hogy amikor a barátnőjénél játszott, a barátnő szülei azt mondták: meg vagyunk szállva. A kislányok felkapták a fejüket, és kérdezősködni kezdtek: kik szálltak meg minket? A felnőttek egy kis zavart csönd után feleltek: a pillangók. A pillangók mindenhova odaszálltak. A mi családi emlékezetünk ezzel a történettel őrzi az ötvenes éveket: az elszólással, az elhallgatással együtt. Hamarabb ismertem meg, mint a történelemkönyvek lapjait.

Ma viszont már bármit mondhatunk, és bárhol, bármikor – épp csak semminek sincsen már súlya. Senki nem fog rám szúrós szemmel nézni a villamoson, ha a fiamnak azt mondom a nemzeti konzultációra, hogy hazugság – igaz, én sem fogok vitatkozni, ha otthon az asztalos összeesküvés-elméleteit hallgatom meg a koronavírus eredetéről. Ez azért van, mert megtanultunk párhuzamos világokban élni (a villamoson utazók sem akarnak botrányt, és én is szeretném, ha békében lenne felszerelve a konyhaszekrény ajtaja): és nem, nem tudom eldönteni, hogy ez valami nagyszerű dolog-e, vagy épp ellenkezőleg, a legnagyobb kudarc.