nem tudom, mondta-e Adynak ezt a versét, amiből ez a sor ugrott be a halálhirére, és egyből az ő hangján... (kicsit rekedtes, kicsit eltávolitó, de erőteljesen eljutó)..

lehullunk az őszi avaron

egy kortárs szinész halt meg mára virradóra...

nem ismertem - talán még csak nem is láttam élőben szinpadon, csak tévében láttam, rádióban hallottam,

 bár láttam életben is, de a   való életben, nem a szinpadiban, mindig különböző irodalmi eseményeken, ahol inkább irókba botlik az ember, őt viszont mindig ott lehetett látni, akárcsak Esterházyt, akivel egyszer, messziről, össze is tévesztettem, az ősz hajuk, termetük miatt valószinűleg -  azt hiszem, a nemzetközi könyvfesztiválon, a Millenáris udvarán, legutóbb... nem is olyan régen...

hogy az irodalomhoz erősen kötődött, máshonnan  tudtam, nagyon korán... A József Attiláról elnevezett gimnáziumok (összesen 9) egy ideig közös  emléktalálkozókat, szavalóversenyeket tartottak, s a budapesti  gimnázium jeles irodalomtanára: Nobel Iván említette őt egyszer, mint jeles tanítványát, akiből lám színész lett, nem hiába volt olyan jó szavalója: Valcz Péter. Mert akkoriban még úgy hivták Vallai Pétert. Megjegyeztem, és tudtam, hogy hasonló irodalmi indittatásunk lehet...(azóta a tanárja is elment... ő is túl korán)

Vallai fiatalabb is volt nálam pár évvel, de kortársamnak éreztem, tudtam, sejtettem , hogy az irodalom hasonlót jelent neki is, mint nekem... meg egyáltalán értéket... az azonos kor összeköti az ismeretleneket is, ismerős ismerősök...

és ilyenkor érzem különösen igaznak a szállóigét: 

hogy ne kérdezd kiért szól, a harang, érted (is) szól..

Vallai Péter már nem fog szembejönni velem a könyvfesztiválon.

(és én se tudom, meddig járok még oda, egyáltalán...)

(...lehullunk az őszi avaron)

aliz2. :: 2012. nov. 7. 18:18 :: 1 komment :: Címkék: irodalom, nekrolog, szinészek