EMLÉKNYOMAIM 1972.BŐL 2010

2022. július 14. - gond/ol/a

-tanit még tanárnő?

-ó, nem (már rég nem!)...

-egyből megismertem - mondja a hölgy -(láthatja rajtam, hogy én viszont nem, bár kutatok a vonásai között, mert mindenki ismerős is, aki valaha a gimnáziumba járt, de egykori tanitványaimat mindig meg is szoktam ismerni - engem nem tanított, én bés voltam,- mondja- ... de jól emlékszem tanárnőre; egy jelenség volt....

és van, ami nem változik az emberben az idővel se... (a mozdulatok? a gesztusok? a habitus? az egyéniség? - az , ami belül van , látszólag láthatatlanul de mégis láthatóan - és viszonylag maradandóan - nyomot hagyva?)

ő bés, és vajon melyik évben érettségizett- meg is kérdem:

1972-ben...

akkor én valóban egy "a" osztály osztályfőnöke voltam, és épp a napokban (a facebookon) kaptam egy szívbemarkoló hozzászólást az oda felrakott ballagási fotóhoz, az egyik illetékestől, az osztályomból..

többek közt ezt irta:"

"Örülök ennek a fotónak, még ha úgy is nézek ki rajta mint egy behavazott, megcsiklandozott veréb! Köszönöm Gonda Júlia tanárnőmnek, akit mindig egy csendes példaképnek tartottam!
Talán azért, mert oly sok titok burkolta a mi iskolás éveinkben. Képzeletemben olyan dolgokkal ruházhattam föl, amilyennek én akartam a példás tanáromat látni. (Bezártságomat soha nem háborgatta. Fantasztikus tapintat, vagy a roppant megvetés takarója alatt bujkálva, én az előbbit választottam magamnak. Talán ez a "megengedés" hagyta, hogy akkor nyíljak ki, amikor arra megérett a nap.)
Milyen jó, hogy létezik egy olyan kép, amelyről pont mellettem mosolyog és olyan laza mozdulatot öltött magára, kicsit "gyerekesen" csontos alkatával,- mintha soha nem lett volna korlát köztünk - az egyik diák is lehetne közülünk, éppen csak szabadabb a mosolya, a lelke - a körülötte álló, búcsúzó diákokénál...."

hát igen... (ez volt a vezérelvem mindig is: "nemes, küzdő szabadlelkű diáknak maradni" - "vénen" is most már... így éri meg a világ (zord harc közepette is.)