a fővárosba felszabadulván régi beidegződés szerint -újra- falom a programokat
vidéken nyugalom van, sivárság (azért szerényebb programok is!), a fővárosban zaklatottság, piszok, káosz, és sok (kultúr)program. A vízfejű ország metafora még mindig jogos. Sőt. Hallok egy tetszetős filmreklámot félfüllel a tévében, és csak utólag jövök rá, hogy nem tévéfilm, hanem mozi- ami náluk -évek óta- egyáltalán nincs!... Nahát, kapok az alkalmon, felutazván, épp megy a Tajtékos napok a kedvenc Művész mozimban, kedvenc francia színésznőmmel (Audrey Tautou alias Amelie)- csakhogy a film... enyhén szólva nem az én világom, se a morbid, horrorisztikus feketehumora se mindennek a brutális képi megfogalmazása - hiába "ötletes", meg a mélyebb általánosítható tartalom, minden szerelem, életminőség romlásáról, beszűküléséről, kafkai borzadályos áthallások - feloldások nélkül, még kedvenc egzisztencialista filozófusom is - kiparodizálva, persze a külsőleges jegyekkel: a vastagkeretes szemüveggel - most egy ráfestett műszemmel is megtoldva, sajátja helyett. De csak mellékszereplő. Még jó. Ilyen kényelmetlenül rég éreztem magam moziban. Pedig a szék bordó bársony.... puha...
aztán a Parsifal. a Wagner napok keretében. (kaptam egy foto feleslegessé vált jegyet) Wagnerért nem rajongok (de eszembe jut apám, aki egyetemistakán énekelt az Operaház kórusában is - ő igen. A zenéért magam is. És a Művészetek palotája épitészeti csoda. A Bartók terem akusztikája külön csoda. Nem mondom, hogy nem élmény zeneileg a mű, de a szüzsé... hát, nem csoda, hogy vitákat váltott ki, mindkét (világi és vallási) oldalról. Mindenesetre életidegen és érthetetlen, bár freudi pszichoanalitikus (és átlátszó) magyarázatokat találhatnánk aszkézisára és életidegenségére- mentségül- De a zene, különösen a kibontakozó, megváltást imitáló befejezés felé gyönyörű és harmonikus
Aztán egész másfajta élmény az Óbudai Nyár keretében, a Fő tér szinpadán Orff Carmina Buránájá. Fenomenális. Pont ellenkezője a Parsifali hatásnak: KIROBBANÓ, ÉLETÖRÖM. Életigenlés. Együtt énekelünk egy részt a zene- és énekkarral, felszabadultan... Az ifjúság a szerelem, az élet diadalát. Hiába vagyok 70, és hiába múlt el rég a középkor, melyben születtek ezek a vágáns dalok. Az élet mindig megújul... Orff zenéje kinyitja a szívet... szélesre tárja...
De azért... a legjobb programjaim a fővárosban nappaliak..., amikor az unokám "bemutatóit" élvezhetem- Akrobatikus mutatványait, amivel végiggurulja a nappalit. Utánzó művészetét, amivel a lullalulalu bölcsődalt, meg a Sony boyt imitálja, nagyanyai karmesteri kézmozdulatokkal, és ahogy rákacag, ahogy azt mondja neki, becézve, hogy te, te... meg mama, baba, meg pápá...
igen, pápá... újra vidéken. Nézem az unokámról készített kisfilmeket . Hát sokkal jobban élvezem, mint a Tajtékos napokat. És a kis kornyikálását is jobban még a Carmina Burána dalainál is. Ebben még több az élet! Csupa életöröm...
aliz2. :: 2013. jún. 25. 18:13 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: Budapest, film, irodalom, kapcsolatok, szinház, zene
