a számítógépről oldalra s felpillantva a tévéképernyőn egy öreg apácaarcot látok, s abban a pillanatban mögötte Zefirelli 14 éves ragyogó Juliáját. És elképedek. Hogy is lehet ez. Annyira más és mégis ugyanaz az az arc.  És megráz. Nem, mégse lehet. Megnézem a www.port.hu -n, mit is látok, kit is látok. Teréz anyát, Olyvia Husson alakitásában. Igen, ez a név imerősen cseng, ráklikkelek a nevére s egyből ez a kép jelenik meg szemeim előtt:

Igen, valóban. A Zefirelli rendezte "autentikus" gyereklány-Julia. 1968-ban. S 40 évvel később látom ugyanazt az arcot Teréz anyaként.

Nem is tudom, miért ráz meg ez ennyire. Lányom még ennyire se érti.

Neki mindez természetes. Pláne egy színésznő esetén.

Úgy látszik, csak én lepődöm meg azon, hogy más is megöregszik - nem csak én...

S hogy hova tűnt az én arcomból is, az, aki valaha, gyerekként, voltam.

Pedig az a jó, az a természetes, valóban, ha megöregszünk.

Lám , Shakespeare Juliája tragikus módon maradt a történetben és a mi emlékezetünkben is örökre fiatal.