ülök a távolsági buszon, az előttem levő négyes szék ablakánál egy méhecske döngicsél, amúgy semmi különös, a következő falunál sokan leszállnak, a mellettem ülő is, meg az előttem ülők is, mivel már felálltam, átülök a kényelmesebb, négyszékes helyre, ahol jobban el tudok férni (tele vagyok "gönccel", még téli kabát, sál, kalap, nagytáska, laptop- főleg emiatt megyek be Szegedre, viszem lyányom után, mert reggel neki már nem fért a kezébe...) egyszer csak megrándul a szembenülő lány egész testében, riadtan félrehúzódik az ablaktól, ahol - igen, lehet, hogy ő csak most vette észre?, döngicsél a méhecske, de olyan veszélytelen számunkra, ránk se hederít, csak az üvegre tapad, csak a kint érdekelné, s szegényke nem értheti, miért is nem tud belerepülni az előtte terpeszkedő, világos-fénylő végtelenbe, mi az amibe mindig beleütközik, néha vissza is hull, mini Szisziphoszként, de újra kezdi, mindig újra kezdi, már leszállok Szegeden, de ő még mindig, folytatja reménytelen küzdelmét föl-le az üvegfalon. Pedig ha irányt változtatna, a nyíló ajtón, ahol leszállunk, ő is kiszabadulhatna..., kiröpülhetne

lányomnak átadtam a laptopot, elkísértem az egyetemre is, (egy PHD védésre volt meghívva), én meg visszafelé indultam a belvárosba, a Picasso kiállításra (elfelejtve, hogy hétfő, múzeumi szünnap), a villamosmegállóban várakozva látom, hogy jön át az úttesten lehajtott fejjel, roskatag léptekkel, nehézkesen, lassan, fáradtan, görnyedten egy... öregasszony... Csak nem? Hát már ő is?! Mintha az én valahai gimnáziumi osztálytársam-barátnőm lenne, ki orvosnő lett, - mindig ápolt, sminkelt, festett szőkehajú, elegáns, egyenes járású, büszketartású...volt eddig - hogy változhatott meg ennyire? de épp itt lakik a környéken, csak ő lehet! - közben beér a villamos, fel kell szállnom rá, a hátsó üvegablakra tapadok, osztálytársam már a sínek közt botladozik (mint aki sinek közé esett), integetek neki, kézzel lábbal, az üvegfalon innen, ő túl, hiába, nem lát meg, vagy csak nem ismer meg... és itt az üveg...

délután sétálunk az egyetem felé a lányommal, - két elfoglaltsága közt kijött, hogy beszélhessünk, én terelem a TIK felé, szeretem ezt az épületet, a csupa üvegfalait, jut eszembe, régi, mostanság Pesten élő (az Eltén tanító) csoporttársam kifogása, hogy szép-szép ez az ultramodern üveg"palota", de rossz helyre épitették. Valóban, eltakarja jó darabon alma materünk patinás, régies, várszerű épületkolosszusát, de - mondja lányom - aki rá akar nézni a régi épületre, az a TIKből megteheti. - Meg hát! - mondom én, - ha történetesen diák, és ha nem 20 km-en túl lakik, mert akkor bizony nem iratkozhat be a csodás üvegkönyvtárba. (saját keserű tapasztalatból tudom.) A 40 éves találkozónkon viszont - "1-szer volt Budán" - azaz a A TIKben - "kutyavásár": régi csoporttársunk, ki az egyetemi könyvtárban dolgozik, mint egy idegenvezető, bevitt bennünket az üvegfalak közé, másik - egyetemen tanító csoporttársunk meg csinált is egy fotót egy óvatlan pillanatban , ahogy az üvegfal előtt állunk, s mögöttünk a mi régi épületünk, alma materünk.... Ime:

de miért is fordítunk neki épp hátat?!

A régi épületünkbe viszont, ahol még ma is otthonosan érzem magam - 5 év mindennapjai nem múlnak el nyomtalanul az ember életéből - ma behatoltam, mégpedig úgy, hogy majdnem azt is érezhettem, hogy diák vagyok, diák lettem újra - s furcsa módon diák-lányom megy most tanítani (mint demonstrátor), csak egy másik terembe.- Dúl Antal -vendégelőadónként-tart előadást Hamvas Béláról. Régi kedvencemről. (Most is itt sorakoznak szemben velem a könyvespolcon, a számítógépem fölött "összes művei"- előtte meg egy képeslapfotója...) Meghívót kaptam, egy körleveleset, mondom is a feladó meghívó- tanárnak, hogy "komolyan vettem ám a meghívást!", mire evidenciaként mondja, hogy ő is komolyan gondolta. Ezek után viszonylag nyugodtan léptem be a terembe, ahova már szállingóztak, végül is teljesen megtelt, nem is csak hallgatókkal (mégha a doyen én maradtam is)... Mi bennem ez a -holtomig?-nem múló tudásvágy? - (pedig nem vagyok az a bizonyos "jó pap", sőt semmilyen pap, bár az életszentségnek egyre elhivatottabbja) - vagy:"külön jussom, hogy vénen is diák lehetek"? - De azért ... a láthatatlan üvegfal ott volt körülöttem... Ami sokszor elválaszt... no persze egyáltalán nem a Hamvast megidéző, rokongondolatoktól, fantasztikus (esszé)szövegektől... csak, a késve is hangosan becsörtető, idő előtt kicsörtető, előadás közben is eszegető, iszogató , fesztelen, nem is jegyzetelő ifjú hallgatóságtól... (bár Hamvas szellemében - tudom - nem szabadna , hogy zavarjon... mert -az általa is sokszor idézett ősi bölcsesség szerint- amúgy is egyek vagyunk... csak lehet, hogy én nem/sem nőttem fel teljesen ahhoz, hogy el tudjam fogadni a "mindentelfogadást" is, kinőve saját lázadásából de másokétól már elidegenedvén...)

és jut eszembe, volt egy álmom, már nagyon rég, szerettem volna kimenni, onnan ahol bezárva voltam, de nem lehetett, hiába integettek, hívogattak a kívül levők. Ott volt közöttünk az áthatolhatatlan üvegfal.

(azért a valóságban már megtalálom a ki/bevezető kapukat... talán... üvegfalon innen vagy túl... ha egyáltalán akarok odajutni... és nem látok ott is üvegfalat, ahol nincs (de remélem nem úgy, mint az a szerencsétlen, oktondi méhecske, hogy ott se , ahol pedig van... )