ma reggel, ébredés után -azt se tudva hány óra (amúgy késő volt már!) - felültem még szinte csukott szemmel az ágyamban , és elkezdtem meditálni (olyan ritkán teszem, de ez most olyan természetesen jött), és  valahogy, egyszer csak  - huszonegynéhány évesen  írt - regényem  utolsó (és egyetlen jó) (fél)mondata jutott eszembe: "(és)  néztem a hullámaiban megnyugvó tengert"... és már láttam is a hullámokat (mint akkor, ott , 1964-ben, valóságosan is a nizzai tengerparton, sőt már valósággal én is "hullámoztam" , azaz átadtam magam a hullámok  ritmikus, le-föl mozgásának, mint mikor úsztam a tengerben, viharjelzés közepette is, mert nem volt mitől félnem, mert hagytam , hogy a hullámok vigyenek a hátukon, néha ugyan rámzúdult  a hatalmas viztömeg, de aztán újra feldobott a tetejére, s fenn is tartott, egy kis úszással rásegitve, partra is vitt, meghálálva, hogy nem szegültem ellen neki, bíztam benne;

 igen így kellene élni is, átadni magunkat az élet hullámainak, nem szembeszegülve, nem ellenkezve, bízni benne...., nem megijedve egy kis hullámvölgytől se , és nem elbizakodva a hullámhegyek tetején se - igen a nyugalmat kellene megtalálni , a harmóniát , a kiegyenlitődést a föl-le hullámmozgásai között...

és vannak örök dolgok...ezek a hullámok most is ugyanúgy csapódhatnak a partra, mint akkor, 1964-ben a lábaimhoz...