A héten lányom a netnapló írója a www.litera.hu irodalmi portálon
Az első bejegyzésbe én is belekerültem (kölcsönkenyér visszajár?) - igaz , csak álmában...de annál inkább...:)
Álmomban születésnapom van, ami jó, mert amikor elaludtam, még születésnapom volt, az éjjelről meg ki tudja, melyik naphoz tartozik, így van az ünnepnek még egy kis folytatása, szóval álmomban ad nekem az Anyám egy nagy dobozt, amiben van egy kicsike könyv, ahogy kinyitom, látom, hogy üres, és akkor azt mondja az Anyám, hogy ez egy olyan könyv, amibe a titkaimat kell majd írnom, és akkor én értetlenkedve azt kérdezem, hogy ami titok, azt már miért kellene leírni, mintha a napok óta bennem zakatoló kérdésre keresném a választ, hogy mi az, amit majd itt, ezeken a sorokon elmondhatok magamról, és mi az, amit nem, hol húzódik a határ az öncélú magamutogatás és a közérdekű személyesség között, mert fecsegni, azt szeretek nagyon, de talán ez mégsem elég, szóval hol is tartottam, ja igen, hogy álmomban ad nekem az Anyám egy könyvet, és azt feleli a kérdésemre, hogy – pontosan emlékszem – ami titkos, megosztható.
Erre ébredek október ötödik reggelén, a huszonhatodik életévem első hétköznapján.
.....
a naplóbejegyzés folytatása is itt olvasható:
http://www.litera.hu/netnaplo/titkolhato-megoszthato
Anyám, az álmok nem hazudnak
A fürdőszobatükörben aztán észreveszem a második ősz hajszálamat, a természet pikírtsége ez, micsoda valós ajándék, mert az első ősz hajszál, az voltaképpen még csak játékos jelzés, akár tévedés is lehet, egy hajszál, amire máshogy esik a fény, az első ősz hajszál, az még a vígjátékok komolyanvehetetlen siráma, de a második, az már van, az már nem tréfa, az már annak a jele, hogy tényleg elkezdődött valami visszavonhatatlan. Felnőttnek lenni belépés az időbe; hogyne emlékeznék én is arra, mennyire vártam ezt a kort, épp azért vártam, mert gyerekként semmi nem mutatott arra, hogy ez a vágyott kilépés a gyerekségből egyhamar megtörténne, épp azért, mert annyira időtlen volt, és most tessék, kiderült, hogy az időtlenség lassú unalma is hazugság, a második ősz hajszálat majd nyilván követi a harmadik, na tessék, gyerek voltam, aztán hirtelen megöregedtem, igazán élvezhettem volna még a gondtalan felnőttéveket. Nem is értem, miért röhög Gyuri, amikor ezt elpanaszolom neki, férj valóban őszülő szakállal; rohanunk is ügyintézni – az ügyintézés persze nem titkos dolog, hiába felnőttes, és bár el is mesélhető, mégsincs benne semmi érdekes, megosztásra érdemes – lehet, hogy erre utalt az álmomban az Anyám?
A legjobban mégsem azért tartottam a vágyott naplóírástól, mert mindig el kell majd döntenem, mi mehet át az élet öncenzúráján és mi nem – tehát a fürdőszobatükör még igen, viszont a – nos, hogy mi nem, azt mégsem írom le. Hanem azért is, mert elkezdtem izgulni, mi van, ha a naplóírás által magam előtt is lelepleződöm, lélekben Pióker Ignác, hogy nem elég hasznosak a napjaim, hogy az idő nem cifra szolga. És bár jól tudom, az írás nem igazolhatja, amit megír, mégis elkezdtem reménykedni, a semmittevő részletek majd elnyerik helyüket a visszatekintésben, amit szóvá teszek, azt megmentem az időtől, de nem csak azért, mert e részleteknek nyomuk marad, hanem azért is, mert értelmet nyernek.
Ettől függetlenül még mindig nem értem, mi a bajom a Csendessel, ezzel a budapesti minthatrendi pszeudopresszóval, végtére is príma hely, de valahogy mégsem tudok megbarátkozni a régi játékszerek deviáns romantikájával, pedig a régi játékszereknek nagy híve vagyok, valami mégis mindig lenyűgözően zavar ebben a hanyag dekorációban, annyira, hogy alig tudok figyelni arra, hogy mit beszélnek körülöttem. Nehéz is, ha piros pöttyös bögrében hozzák ki az ovis kakaót, ez egészen elérzékenyít, mintha lenne róla emlékem, olyan furcsán hasít belém a felismerés, hogy ez a nosztalgia sosemvolt, mi mindig csak üvegpohárba kaptuk a tízórai italokat.
Koffeinmentes kakaó, cigaretta nélkül
Gyuri elővigyázatos, már előre két Traubi szódát kér, Vaderna Gábor pedig bodzaszörpöt, úgy meséli, hogy Kazinczy, valamikor a nyelvújítás viharos vitáinak idején, amikor elolvasta a Lúdas Matyit, hihetetlenül ideges lett, vajon ki lehet az az impertinens alak, aki őt Döbrögiként ábrázolja. Én, kérem szépen, nem titkolom, volt idő, amikor szerelmes voltam Kazinczyba, és nem csak azért, mert van olyan fiatalkori kép is róla, hogy hűha, hanem azért a mozdulatért, ahogy beragasztott a Fogságom naplójába egy darabot a búzakék felöltőjéből. (Már ha jól emlékszem – a reggeli álomra könnyebb.) De hát micsoda bizalom van ebben a gesztusban a valóság, a valóság megfoghatósága és nyelven túli megfogalmazhatósága iránt, micsoda hit, ami ma már csak megmosolyogtat vagy ámulatba ejt. Micsoda remény van ebben a gesztusban aziránt, hogy minden a naplóíróért van, minden nyom az ő nyoma, micsoda nárcisztikus alázat.
Van olyan fiatalkori kép.
Az estéből még szóra érdemes pár óra a Szimpla-kertben, pedig nem azért megyek oda, mert a Kazinczy utcában van. Lilla barátnémnek van ott meglepetés-születésnapja, no lám, minden nap születik valaki. Lillával nagyon rég elveszítettük egymást szem elől, így naplóírói önérzetem azt súgja, nem véletlenül láthatom épp ma újra. Amíg várunk az érkezésére, Fruzsi és Kati ajándékszakácskönyvet ír kézzel, beírom én is a lecsóleves receptjét. A lecsóleves, az olyan, mint a lecsó, csak vizet kell hozzá önteni; erre akkor jöttem rá, amikor lecsót csináltam, és azt hittem, hogy vizet kell hozzá önteni. A megkopottság trendi enteriőrjében hirtelen megszületik számomra valami furcsa otthonosság, szegedi egyetemisták Budapesten, mindenki más úton, de ide költözött végül, most mégis olyan, mintha együtt jöttünk volna; elérzékenyülök, mint egy önhitt Kazinczy. Rossz barát vagyok, olyan, aki eltűnik hónapokra, de ilyenkor mindig azzal áltatom magam, hogy a közelség nem idő kérdése, hogy az idő kicselezhető, de persze hogy hova kéne rúgni azt a gólt, azt nem tudom.
(és a hét többi napján a többi...
aliz2. :: 2009. okt. 6. 21:35 :: 4 komment :: Címkék: irodalom, lanyom
