Kaptam egy cédulát lányomtól, amin az áll, hogy mától hol tölthetők le a fotók, amik a köztársasági ösztöndíjak és az aranydiplomák átadásának közös ünnepségén készültek. Kicsit előre siethettem, túl korán klikkeltem oda, és még a tavalyi aranydiploma átadó ünnepség képeit láttam, (akkor külön volt a közt.-i, annak is megvoltak a különképei.) Végignéztem a képeket, feltűnt, hogy micsoda mély szomorúság árad, rí le (szinte szószerint) szinte minden arcról! (Felfedeztem köztük az én volt töritanáromat, majd kollégámat, 10 év korkülönbségével ő volt korban a legközelebb hozzám - sokáig- a tantestületben, amihez olyan nehezen tudtam asszimilálódni, azaz hozzájuk öregedni. (évekig diáknak néztek, kirándulásaink alkalmával, diákjaim nagy derültségére.) Azt mondják a pedagógusok nem tudnak megöregedni, mert állandóan fiatalok közt vannak. Hát igen! Addig nem is. De utána, mikor már nem tanítanak, úgy tűnik, rohamosan... 

De a fiatalság varázslatos hatása - még átmenetileg is , egy-egy alkalomra - igazolást nyert számomra, még ma. Mert délután már fenn voltak az idei képek. Remek ötlet volt ez a közös ünnepség! Előbb a fiatalok, aztán az öregek vették át átveendőiket. És lám! Sokkal több mosolyt látni az öreg arcokon! Nem biztos, hogy csak ezért, de én hajlok rá. Más ott a légköre az öregeknek is, ha fiatalok vannak a közelükben. (S talán a fiatalok is kicsit mások, komolyabbak, megfontoltabbak az öregek közelében?)

Mindenkinek jót tesz a másik generáció jelentléte. Kiegyensúlyoz.

Szeretném 9 év múlva (akkor lesz esedékes)- én is átvenni az aranydiplomámat.  Mosolyogva!

S a háttérben lányommal, (netán) unokámmal - mert látom, a  mostani aranydiplomások közül is sokakat elkisértek ifjabb utódaik. Igy teljes a kép. Azaz a tabló: