kicsit késve érkeztem a Hagymaházba, a meghirdetett Dégi István emlékestre, rosszul vettem az irányt, a nagyterem felé, de mint sejthető volt, a pódiumterembe lettem irányítva, s a lépcsőn fölfelé már az ő hangján - borzongva - hallottam; épp fél üveg bort kért, de mint a sötét teremben kiderült, csak a filmvászonról, az Ötödik pecsét cÍmű filmben. Volt helyem bőven. Még egy osztálynyinak is szűken voltunk, huszonegynéhányan... pedig... mennyire szerette Makót, a makaiakat! Ennyire:
"Pesten élek, a József körúton. Messze anyámtól, messze a városomtól. De színészként itt kell élnem, de tudom, hogy a makóiak, ha másként nem, televízióban, moziban, mindig megnéznek. Úgy kell játszanom, hogy megőrizzem előttük emberi és művészi hitelemet, mert azt hiszem, hogy noha természetesen nemcsak nekik játszom, de igazi kritikusaim és bíráim ők."
De hát a halála után írt nekrológszerű levélből meg ezt halljuk."(Jobb már neked Makón,) ezek itt nem érdemelnek téged"... mármint a pestiek... Már életében elfelejtették(?) Pedig ő mondta: "még élve akarom megélni halálomat."
M.G.P. megírta annak idején a Népszabadságban: az emberből csak a színész érdekelte őket , majd amikor elfáradt az ember, lemondtak a színészről is... Lesz-e színház, amely saját halottjának tekinti...? Úgy tűnik, nem lett... "Igazad van, hogy hazajöttél. Neked már jó, biztos jó. Ott vagy a tieid közt."- így a nekrológ levél. De annak a végén is ez a szívbemarkoló, többszörösen idézett, először gyerekkorában hallott nagyanyai mondat: "...hagyd már a gyerököt, ne bántsd! Kapott ez már épp eleget."
"már látom, pazarlón, ostobán éltem" - összegezte azokat az éveket, amikor mindent elvállalt, túlvállalt... belerokkant?!
40 kilósan kovács volt, érettségi nélkül vették fel a Színművészetire , mint "különleges művészeti tehetségűt" ... akkoriban ezt így meghirdették... Valóban az volt, különleges, művészi, tehetség. Írt is, festett is, nem akárhogy, ugyancsak. Az emlékesten a filmről bejátszott szerepei, a hangja, a magnóról, ahogy saját verset mond, mind-mind csupa mély emberi hitelesség. Csak ezt, csak őt kellett volna hallgatni. Az emlékezés róla, őt "utánozva" nem lehet hiteles... Csak ha lecsupaszítjuk az ő szavaira, s megpróbáljuk az ő hangján hallani azt is... hiszen ő írta-mondta.
Az Éjjeli menedékhelyben láttam, a Madáchban, a színész szerepében. Kóválygott a színpadon, mindig fel-felbukkant, eszelősen, kereste, megrázóan, az elveszett organ,.. organ... nem tudta kimondani. ... elitta... az orgánumát, meg végül az életét... Mintha (későbbi?) önmagát?
Igy mondta maga is, az Éjjeli menedékhelyre utalva, ellenpéldának, a mamának, aki nem szerette, ha intrikus alakokat játszott: "Egy színészt játsztam benne. Olyat mint én."
A férjem egy hatalmas orgonacsokrot vitt az esküvőjére. Megbeszélték előbb. (Nem tudni milyen állapotban. De ahogy hallgattam a pódiumon a kifakadó szavait... lehettek közös vonásaik...)
"Ne bántsatok! Tisztulok."
Ez is katarzis.