megnéztem Antonioni Nagyitását, (1966-os!)tán már harmadszor (vagy negyedszer is?(És egy másodpercét se untam!
megint más részletekre (is) figyeltem fel
pl a szélsusogás baljós jelzésszerűségére már a zöld helyszínre lépés elején
a bűnös lány türelmetlen izgatottságára...
a végén a pantomim tenisznémajátékra, -főhősünket is bevonva a puszta szemlélésből - ahol elvész a valóság és képzelet közt a határ...
hát igy állunk
a végén a fényképész is eltűnik
(na meg nemsoká mi is:)
