foto

aki azt mondja , már az ajtóban, búcsúzás közben, hogy kezdek hasonlitani Dusi mamára (a nagyanyjára, az én anyukámra), pedig korábban nem...

hogy is van ez?

nagyanyánk, anyánk - már mi vagyunk... ("ők én vagyok már" J. A.) bennünk vannak, részünk, ( genetikailag, kromoszómáinkban - hogy csak a biológiánkra utaljak)és bármikor "életre is kelhetnek" bennünk... ("megszólítanak"...)

afféle (fordított) matrjoska babák vagyunk , végtelensok babával bennünk - az "őssejtig minden ősig"...

és az utódainkban is benne vagyunk mi...

a lányomban is én...

(bennem az én anyám... és a nagyanyám, és lányomban már mindannyian )

,mondtam is lányomnak , félig viccesen, az ajtóból visszafordulóban: "vigyázz, még majd te is elkezdhetsz hasonlitani rám!"

(pedig most (még?) mi se hasonlítunk...

és egy furcsa gondolat is motoszkált tovább bennem, ebből a megvilágitásból. Hogy talán azért is ragaszkodunk annyira az gyerekeinkhez, (jobban mint a szüleinkhez, illetve mint gyerekeink hozzánk), mert ők, az utódok (már) nincsenek "bennünk". (mindig csak az ősök) Csak "kívülünk" találhatunk rájuk. Talán ez is a szülés utáni depresszió (biológiai-pszichológiai) oka ?... (ami eltarthat tovább is(?)...) hogy 9 hónapig bennünk van, egy velünk a gyermekünk, de aztán , a szülés után már nem... mi benne vagyunk, beleörökítődünk, de őt már nem tudjuk fellelni magunkban, csak kivülünk... elszakadás után...

talán nem is értik aggodalmaink , ragaszkodásunk e mély gyökerét, de mikor nekik lesz gyerekük, ugyanezt fogják ők is átélni anyaként... és az élet így megy tovább, az a lényege és szépsége, hogy így tovább menjen....: