A TEKINTET
mi elől nem lehet menekülni ma se, mert szembe néz veled, rád néz,
magadra figyelmeztet...
35 éve már nem néz (azaz már 45!)
balatoni sineken egy vonat alatt lelte(kereste?) halálát, akárcsak József Attila,
akit olyan hitelesen közvetített - akárcsak a többi nagyszerű és átható
versmondására választott költőt... mennyire értette, érezte őket, és mennyire
át tudta adni fontos "üzeneteiket" - szinte a sajátjaként.... mert beléjük
lényegülve!
szuggesztív volt, mindenestül, de különösen a szeme, a tekintete, amibe
belesűrűsödött egész, nagyszerű valója. (Ruttkai Éva mondta, hogy mikor
(először) ránézett, a saját szeme nézett rá vissza... s ez döntötte el
sorsukat, ami ettől kezdve elválaszthatatlanul összefonódott -
De mindenki kicsit ezt érezhette a tekintetétől, mindenkit önmagára
emlékeztethetett, legmélyebb,legemberibb mivoltára (majdnem azt írtam
legistenibb mivoltára - mert épp az, ami mindannyiunkban közös,
csak sokunkban nagyon és sokszor elbújik vagy rejtve marad.
Ő felszínre hozta. Ez a tekintet, ez a "lélektükörszem" felszinre hozza.
Szigorú is. Komoly is. Nem lehet menekülni előle. Még most se,
fényképről nézve se... Szembenézésre, önvizsgálatra késztet...
nekem 3 emlékezetes találkozásom volt ezzel a tekintettel még életében.
Mivel már idestova félévszázados emlékek ezek, már-már anekdoták,
elmesélem:
az elsőt nagyon szégyellem... színházlátogatáson voltunk, egy hétvégén,
az egyetemmel, Szegedről, a Thália színházban. 2 egyfelvonásost játszottak.
Elég rossz helyet kaptunk, oldalt, erkélyen. Budapesti, színházszerető
nagynéném is ott volt, ő igen jó helyen, a földszinten, középtájt, - szünetben -
barátnőmmel fel is kerestük e helyén - és ő invitált bennünket, hogy maradjunk
itt mellette nyugodtan, hiszen ez a 2 szék üresen maradt.... az első részben.
(két egyfelvonásos játszottak)
Igyhát a második darabra, a Mário és a varázslóra ott ragadtunk.
Nem mentünk vissza az eredeti helyünkre. Sötét is lett, kezdődött is az előadás,
kis idő után, oldalt két férfi nagyon kukucskált befelé, de aztán ott maradtak a szélen.
Az előadásban a démonikus hipnotizőrt, Chipollát Latinovits játszotta, körülötte,
a színpadon a hipnotizálandó "közönsége" a "nézőtérről" a színészekből,
S egyszer csak reflektorfény világitott a nézőtérre, pont mifelénk,
és Chipolla-Latinovits,(milyen ellenszenvesre vette ezt a szörnyeteg figurát!)
pontosan ránk szegezte tekintetét, s szólított "bennünket" a színpadra...
végülis az oldalt álló két fiatal színész fel is ment ("helyettünk")...
nekünk meg csak jóval az előadás után esett le a "tantusz" - talán védekezésből,
hogy ne süllyedjünk el szégyenünkben - hogy mi az ő -fenntatott- helyeiket
foglaltuk el,a szünetben, amiről se a világositó, se "Chipolla" nem tudhatott -
a 2 szinész is későn... mikor már nem tudott bennünket felállitani -
igy aztán majdnem tönkre tettük az előadás e mozzanatát...
de én azt nem tudom elfelejteni, ahogy Latinovits odanézett,
csoda, hogy nem álltunk tényleg fel, és nem mentünk tényleg (mi) ki,
"hipnotizálva"...
aztán, pár évre rá, (akkor már kezdő s komoly tanár voltam) és a Fészekben
vacsoráztunk külföldről idelátogató művésznagybátyámmal és feleségével,
és még valakik ültek a hosszú asztalunknál , és szembe a terem végében,
a falnál egy kis asztalnál ültek Ruttkai Éva és Latinovits...
Egyetlenegyszer elkaptam Latinovits átható tekintetét,
és ezután át "kellett" üljek az asztal túlsó oldalára ..
háttal ennek a tekintetnek (persze valami álokra hivatkozva asztaltársaimnak),
de egyszerűen nem lehetett elviselni... (talán még az is megfordult a fejemben,
hogy emlékezett, és most szemrehányást tesz azért, hogy azt az
akkori előadást megzavartunk...
szégyelltem magam. Lehetetlen, hogy emlékezett, de hogy kérlelhetetlen volt, -
minden vonatkozásban- az biztos... ("Ködszurkáló"!)
És volt valami a tekintetében, amit tényleg nehezen lehetett elviselni...
Emlékszem, ugyancsak még egyetemi éveimből, a kollégumi szobánkban
egy ideig ki volt rakva a fotója, (talán épp ez az MTI fotó, amit egy
tegnapi újságból fotóztam ide) egy emeletes ágy fölé volt kiragasztva,
szolidan.Szelid szobatársunk nagy rajongjója lehetett. Egy ideges délelőtt
egy másik szobatársunk letépte a falról a képet...
És a történet most folytatódik. Az előbb, a facebookon látom, hogy ez a
fotóletépő régi kollégiumi társam megosztott egy videot, Latinovits
mondja rajta Kosztolányi Hajnali részegségét, amit "tetszikelt" és
még oda is irta magyarázatként... annyira, ("tetszett"),
hogy - hallgatván - sirnom kellett....:
(valaki alá is irta, hogy "nem csodálom"...) - én se...)
(Igaz, a videon nem látszik
csak egy - kicsit giccses - hajnali kép, és nincs ott
Latinovits átható tekintete, de a hangjában, a versmondásában-
mégis ott van... nem lehet nem figyelni rá! Ránk.
a legbensőbb, legjobb énünkre figyelmeztet!
