a regény cime: aki már nem leszünk sosem... eleve megtetszett nekem, sokatmondónak éreztem, meg is irtam a fb-ra s mintha örömmel reagált is volna rá az iró Krusovszky
a mondatnak más jelentése is lett, sőt a regény végére kapott egy pluszjelentést is
mint ahogy minden a végére letisztult s kiegyensúlyozódott
sokáig bosszantott a könyv stílusa, fölöslegesen éreztem otrombának és bárdolatlannak mintha öncélúan használt volna olyan szavakat is, amiktől felfordult a gyomrom
de hát úgy látszik, ennek csak dramaturgiai és jellemzésbeli funkciója lehetett
mert a regény végére eltűntek.... minden kigubancolódott, megmagyarázódott, s a vége felé majdnem el is sirtam magam , már nem tudom pontosan hol, de valahol ott, ahol a külöben nem sirós fajtából faragott, főhős is, nade persze ő is rengeteget változott közben (kiforrott)
kiirni való általános érvényű bölcsességet nem találtam a regényben,,de épp a cimmel kapcsolatban, a legvégén ....
„Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel se valószerűtlenebb és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részének hittem.” (539.)
akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat
-a könyv felelős szerkesztője a lányom, meg többek közt neki is köszönetet mond az iró a hátsó lapok egyikén, a regény elkészitéséhez nyújtott tanácsaikért, ötleteikért és támogatásukért...
sietek mea culpázni, kezdeti rossz véleményemért, mit elsietve közöltem vele, a végére minden kitisztult... .. :) érdemes volt végigolvasni
