tulajdonképpen,mostanában döbbenek rá, ahogy sorra előjöttek, jönnek a gyerekkori emlékek, hogy szinte az egész gyerekkorom fokozatos és állandó megfosztottságban telt el...
az első és legnagyobb, kiheverhetetlen, az apámtól való megfosztás, apám "elvétele" a háborúban...amit csak lassan fogtam fel (hiszen évekig visszavártuk, a vége felé talán tudva is , hogy hiába, de mégis, mert így kicsit könnyebb volt)
aztán az ö öccse, a nagybátyám, és az anyukája , a nagymamám külföldre távozása,a közvetlen hatókörömből kiesésük
a másik, az anyai nagymamám meghalt négy éves koromban, addig is csak feküdt az ágyban, mert betegen jött haza a deportálásból...
sorra kivándoroltak a rokonaim... unokatestvérek, utánuk a szüleik, nagybácsik, nagynénik...
államosították azaz elvették a házat, amiben laktunk, amit a nagyapám építtetett, s az a lakrész, amit meghagytak is egyre szűkült, mert sorra elvették az előszobánkat, egy kisebb szobát, meg még a konyhánkat is, a rendes főbejáratunkat is...
(a zongoránkat már korábban, a háborúban ellopták, a háború után csak a kék zsíros bödönünkkel sétált ki valaki a saját kamránkból, a szemünk láttára)
és a nem konkrét , kézzel fogható dolgok, amiket számba se tudok venni...mert csupa hiány
de aztán is sokféle korlátozás...)
sok, sokféle, de megteszem, számbaveszem ...
s közben arra is gondolok, hogy az unokám még véletlenül se találkozhasson semmi hasonlóval, csak gazdagodhasson folyton, egyre....
de a mindenek ellenére meglevő szépségeket is felidézgetem...... hogy legyen egy régi minta arra is
ha egyáltalán szét lehet választani a kettőt...
hiszen a fényt s az árnyékot sem
