az Acapellában elővettem egy tollat és jobb híján egy bevételi pénztárbizonylatot, a legutóbbi mobiltelefonbefizetésemről, annak az üres hátlapjára firkantottam a már egy ideje bennem motoszkáló benyomásaimat, életem e mostani, eddigiektől - úgy tűnik - elkülöníthető szakaszától, ami épp abban különül el, hogy mintegy visszaidézi az elmúltakat is, valamiféle szintézisbe kezdve összerántani:

MINT EGY FINÁLÉ
mint egy finálé
jönnek vissza a régiek
a tanítványok, barátok,
osztálytársak, játszótársak
és a holtak is
s mind mosolyognak
Mintha visszafele pörögne a film
Mintha Karinthy filmje
Mindjárt felsírok újszülöttként
Jaj, miért is jöttem
oly keservesen
annyira nem akaródzva
erre a kutyavilágra
Mintha tudtam volna...
Pedig annyira szép is
lehetne.
Lehetett volna!
....
csak az a baj, hogy erre a fináléra nincs már "vissza"... (meg hát ki is tapsolná vissza?)
majd a gyerekeink emlékezhetnek ránk, ahogy telnek az ő éveik is, s majd az ő gyerekeik...
de csak hány generációig vajon, visszafelé?

----- jut eszembe egy 20 évesen irt versem, ahol éppen hogy azt írom, hogy "finálé nincsen"... bár más értelemben, éppenhogy nem annyira az egyéni élet szempontjából tekintve a "létet", ott tényleg nincs finálé... csak szüntelen színváltozás - ... taps viszont van, de ugyan kinek a kezében? , brrr.... hiába, 20 éves korom pesszimizmusát nem tudom (bár nem is akarom)túllépni, bár lehet, hogy csak átmeneti volt, mert "dekadens hangulatban" volt a főcíme ennek meg még néhány másik -haláltól félő, életféltő - irománynak:

(ÉLET?)
Örökkétartó előadás
A szereplők változnak letűnnek
A Halál tapsol - Finálé nincsen
Csupán szüntelen színváltozás

(1963)

---

2011. okt.22.