még van pár percem a szegedi buszpályaudvaron a makói buszom beállásáig, leülök hát egy padra, egy kis hely épp akad a zsúfoltságban, s akkor veszem észre , hogy a mellettem levő kisfiú sír, nem is kicsit - kérdem , miért, hát mert elveszett a mobilja, mondja kétségbeesetten, mikor leszállt a buszról, akkor még megvolt, csak ennyit tud mondani - és nagyon kétségbeesett, nosza, megkeressük, hátha leadták, viszem is magammal az információs ablakhoz kis kósza remény, de meghiúsul, nem adtak le semmit, a gyerek egyre elkeseredettebb, mit is mondhatnék neki vigaszul, ha el is veszett az a mobil, nem olyan tragédia, nem olyan drága, meg amúgy is, lehet, hogy meg is van valahol, hátha a hátizsákjában van mégis (jól lehúzza a vállát, miért is ne, lehet abban mindenféle) tudod-e a számát- kérdem, tudta, méghozzá 30-as volt, mint az enyém, diktálja a számát, hívom hát, és fülelek, de nem, nem a kijelzését hallom, hanem megszólal a telefonban, egy erős, komoly férfihang, ki az, kérdem, hát ki is lenne: a biztonsági őr, mellette meg -mondja- a kisfiú anyukája is, még a nevét is mondja, meg hogy melyik kocsiálláson vannak, oda kellene menni - de hol is az a kocsiállás, mire megtudom, a gyerek már el is tűnt mellőlem, a telefonkapcsolat még él, s hallom a biztonsági őrtől, hogy a gyerek is időközben ott termett... az én buszom meg már be is állt, azért még kapok hátul ülőhelyet - jó érzéssel ülök le, valamit segítettem... mit számít, hogy senki egy köszönömöt nem mondott érte, nem azért csináltam. Jó, hogy csinálhattam... valami értelmeset.

(2009. május)