Munkatársunk ezt mesélte a csütörtökről:

"Vasárnap már előrendeléseim voltak – magyarázza az árus a Blaha Lujza téri aluljáróban. – Látja, hölgyem: csak jönnek, jönnek egyfolytában. Reggel tízkor értem ide, odáig, a lépcsőig álltak az emberek két tömött sorban. Nem győztem osztani az újságokat!” Mire ezt elmondja, három újság talál gazdára. Az emberek jóval többet adnak értük, mint rendesen: - Jött egy hölgy, olyan fiatal, mint maga, húszezrest nyomott a kezembe! Volt egy angol fotós is, direkt miattam jött le az aluljáróba.”

„Ugye, maga a Népszabadságnál dolgozik? – lép mellénk egy rózsaszín kabátos hölgy. – Felismertem ám, láttam a tévében is! Budafokról jöttem be újságért, mert ott már nem lehetett kapni. Nagyon szurkolunk maguknak, ugye, tudják?”

Érezzük – mondom leszegett állal, mint Lauren Bacall, aki így leplezte, a lámpaláztól egész testében reszket. Engem a sírás fojtogat.

„Csodát tettek velünk – mosolyog a hajléktalan. – Én hoztam el a legtöbb újságot: ötszázat! Egy óra múlva kétszáz már elfogyott. Ott tárolom őket, a virágárusnál. Ha ilyen tempóban fogy, alig marad holnapra.”

Ebben a pillanatban – mint valami giccses amerikai filmben – ismerős arc közeledik: Turi Tímea. Íme, a lap szerzőinek egyike – mutatom be az árusnak és a körénk sereglőknek. A költő is vásárol néhány példányt, én elköszönök, hogy szerkesztőségi megbeszélésre rohanjak. Kinyílott a pitypang, megírom.

Ja, nem.