Úgy tűnik, az emlékévek nem csak alkalmat adnak az emlékezésre, nem csak felerősítik az évfordulók esetlegessége által irányított figyelmet, ezek az alkalmak ugyanis mintha az épp reflektorfénybe kerülő költő emlékezetének mércéjévé is válnának. Radnóti Miklós ebből a szempontból nem találtatott könnyűnek: a megemlékezésben mint műfajban mindig van valami megkerülhetetlenül protokolláris, mégis, ha Radnótiról esik szó, az emlékezők többségének hangjából kihallatszik valami egyedi érintettség. Radnóti költészete úgy közös, hogy mindenki számára személyes is.

Ez a hang, ez a közös megrendülésben összehangzó sok kicsi személyesség hallatszott ki a szegedi Grand Caféban május 12-én megrendezett esten, ahol Radnóti kapcsán kortárs írók olvastak fel – na ja; próbáltak volna a klasszikusok. Németh Gábor szövege, ami Borbély Szilárd ÉS-ből is ismert esszéje mellett a legmaradandóbb élménye volt ennek az estnek, épp erről a hiányában kortárssá váló hagyományról beszélt. Persze nem is erről, hanem Gyarmati Fanni – hogy rászalad az ember keze, hogy azt írja, Fifi néni – kutyáiról. És kutyái hiányáról. Van egy pont Németh Gábor saját magához és Radnótihoz egyaránt kíméletlenül őszinte szövegében, ami alig is mer elhangozni: hogy inkább egy tarkólövés, mint egy prosztatarák. Hogy Radnótit mi mindentől kímélte meg a tragikus halál, ami úgy vette el az életét, hogy végül múzeumi öröklétet ajándékozott helyette, hogy mi minden hiányzott így Radnóti életéből (elsősorban persze magán az életen kívül): programköltészet, mesekönyv a fióknak, három Kossuth-díj, ki tudja… Egyszóval valami fanyar reménytelenség, ami ha a prosztatarák is, az élet maga; ezt húzta alá bizonytalanul és önkéntelenül Németh Gábor minden kezeremegése. Akik ott voltunk, ha másra nem, erre a mozdulatra minden bizonnyal emlékezni fogunk.

Borbély Szilárd Egy daktilus halála című szövege egy pillanatot és egy mondatot metsz ki az életműből. „Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é.” A felolvasóest előtti napon, ugyancsak Szegeden Kappanyos András konferencia-előadásában állítja, Radnóti az Auschwitz előtti korban élt, noha az Auschwitz utáni pusztította el. Borbély figyelme azonban megtalálja ezt az Auschwitz utáni sort, ami tényleg torokszorítóvá teszi a sokszor idézett prófétikus sorsvállalást. „A keresztény kinyilatkoztatás is arra tanú, hogy a testet el lehet venni, de a jövőt a nyelv birtokolja. Mégis csak a költő az, ki a nyelvbe vetette bizalmát.” Erről a minden ráción túli bizalomról beszél tehát Borbély, a daktilus halála (a „mert maga még sosem ölt” sorból a még szerkesztői törlése) ezt a bizalmat is próbálta megingatni.

Szijj Ferenc egyszerre kíméletlenül és résztvevőn analitikus, az életmű egyik legfontosabb és legproblémásabb versének talán legismertebb sorát elemzi a házfalakról csorgó vöröslő fájdalomról, ő sajnos nem lehetett jelen, de Kondász Rózsa előadásában is összetéveszthetetlenül Szijj-szerű volt írása. Talán ez volt a legizgalmasabb az este folyamán, Auschwitz, Hirosima, Kolima, Darfúr és Srebrenica utáni költők-írók találkozása egy Auschwitz alatt is elhatározottan Auschwitz előtti költészettel, akkor vált igazán torokszorítóvá, amikor valódi, a saját megszólalás biztonságát is veszélyeztető találkozás jött létre köztük. Azon töpreng Szijj, hihető-e ez a kissé túlzónak ható kép, összeáll-e, ha igen, akkor mi, ki hitelesíti, meg tud-e szólalni. A szöveg az életmű egyik legfontosabb kérdésére világít rá, ami tele van ilyen, problémás és felejthetetlen sorokkal. (Erről a versről és erről a kérdésről beszélt, ha más szempontból is, Márton László egy héttel később a Petőfi Irodalmi Múzeumban Balla Zsófiával és Mészáros Sándorral, egy másik olyan esményen, ami szintén aktuálisnak, elevennek, kérdezhetőnek, tehát kérdésesnek tekinti a Radnóti-verseket).

Szilasi László messzebbről indult, precíz amerikai baseballtörténete éppúgy bizonytalanít el arról, hogy miről beszélünk, ahogy az emlékezés teszi hozzáférhetetlenné az emlékezés tárgyát. Hogy újabb nyomként feltűnjenek Eaton Darr, a költő versei – ha nem tudjuk, kit is rejtett valójában is ez a név, olvassuk csak visszafelé.

Volt, aki régi szöveget hozott: Darvasi László az Összegyűjtött szerelmeimből olvasott; meglepő, hogy Szív Ernő képeslaptörténetei hogyan tudtak hatni ebben az emlékezésben. „Minden reggel úgy ébredek, hogy nincsen Isten. / De mire leszáll az éj, megtalálom, mondja.
Képzelődsz, válaszol a nő. / És amikor megtalálom, újra elvesztem, mondja.
Képzelődsz, válaszol a nő.” Szív rövid történetei tele vannak csupa apró, mégis nyugtalanító titokkal – kik azok a portugálok? –, és soha nem érkezik el a megváltás csattanója. „A férfi hallgat. / Képzelődsz, válaszol a nő”.

Kukorelly Endre Radnóti egyik legszebb és legjellemzőbb fordítását olvasta fel, Hölderlin nagy költeményéét, Menón panasza Diotimáért. Kétségtelenül igaza volt Kukorellynek abban, hogy ez nagyon is Radnóti-vers, talán még azon túl is, amire hivatkozott, hogy a felolvasott vers minden egyes betűje Radnóti Miklóstól való. Kukorelly kifejezetten szépen olvas fel, olvasása talán nagyobb élmény, mint a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N című kötet versei, amelyek ismeretes alulstilizált poétikájukkal messzire távolodnak épp ettől az ismerősségtől. Aznap este Kukorelly hangja tisztábban csengett abban az „ellenvilágban”, ami negatíve inspirálta kötetét, mint a sajátjában.

Závada az Idegen testünkből olvas, majd Radnóti naplójából, de persze ugyanarról olvas, ugyanarról az oly korról – ami persze nem csak olykor… Závada résztvevő alázattal olvassa Radnótit, a Fanniról tépelődő munkaszolgálatos naplóbejegyzéseket, így, ahogy mondani szokás, teszi élővé az, ahogy mondani szokás, halál torkából írtakat. És mást is: ahogy olvas, néha tisztán kihallatszik egy-egy időmértékes sor: a daktilus feltámadása, ugyebár. Mert ha vakság, ha képzelődés Radnóti bizalma a kultúra, a nyelv nemzetéről, van benne valami, ami nehezen inog meg; legfeljebb megremeg.

Zeke Gyula zárófelolvasásának szelíd humora felold és lezár, továbbenged, amire talán szükség is volt, így, miután rejtélyes okokból elmarad Lányi András meghirdetett Radnóti-filmjének vetítése, véget ér az este, helyette egy rajzfilm forog. Az élet él és szent okokból élni akar.