őzike őzik-e , ezzel a rímes-játékos feladvánnyal tréfált meg először, megszeppent  "gólyát" -avagy inkább"őzikét"(?)- aki bizony őzött a kisvárosból az ugyancsak (bár rejtetten) őző nyelvjárású de nagyobb, egyetemi városba kerülvén, még eleinte. Kiszólított a táblához, s mondta írjam fel: őzike, őzike... értetlenül néztem körbe, s leírtam kétszer ugyanazt a szót, hiszen ugyanazt hallottam- nem tagolta szét, nem könnyítette meg a dolgom. A többiek már kézzel-lábbal magyarázták a jó megoldást, de én értetlen maradtam. A padban nekem is könnyebb lett volna okosnak lennem, de egy őzike, ha kiszólítják, megriad. Hát még ha őzik is! - Meglepetésekben később se volt hiány, tőle tanultunk másképp látni, sablont törni, formát bontani. Meglátni, hogy mi van, mi minden az irodalmi alkotások mélyén, mi játszódik a mélyben , mi mozgatja az irodalmi hősöket valójában ,s mi mozgathat bennünket - hús-vér embereket . Nem is volt sokkal idősebb nálunk. Talán 8 évvel. De hozzánk képest - mindentudónak tűnt. Mondjuk éreztette is a korkülönbséget; velem egyszer közölte is, hogy mélyen, de hibásan gondolkodom - mint általában a 20évesek - mondta, pedig még ő se lépte át a 30-as határt. Amúgy se szórta a dícséreteket; vagy ha mondott is valami elismerőt, mindig kapcsolt hozzá valami ellenkezőirányba mutatót - vagy fordítva. Ügyelt az egyensúlyra. Egyszer, koratavasszal, a 8-as teremben, üresen hagyva az első padsorokat, odaültünk páran lányok, ahova épp besütött a Nap, hosszú , de még nem is igazán elmúló, csak szünetelő tél után; napszemüvegben,  rövidujjú pulloverben. Szolzsenyicin akkor felfedezett művéről az Ivan Gyenyiszovics egy napjáról beszélt , olvasott részletet. S mikor megkérdezte, kire emlékeztet a stílusa, csak úgy kijött belőlem: Hemingway-re (az egyszerűsége, kifejezőereje)- meglepődött, ő is erre gondolt, holott akkoriban mindenki Alekszej Tolsztojhoz hasonlította. De csak ennyit mondott óra végén: "Nem kell bedőlni ennek a marhaságnak "- intett ki, utalván a még csalóka Napra, s hozzátette: "de tény, hogy J. fején találta a szöget.".... dehát nem is magamról kéne írni, nem arról, hogy ő mit mondott rólam, hanem nekem  róla ... de nem megy. Meg ő amúgy is annyira az "emberek között" létezett. Nagyon megrendített ez a halálhír. Ma az És - ből olvastam egy nekrológot, olyan színesek, élményszerűek és könnyedek ezek  az emlékezések, szinte megidézik, a mi időnkben még csak pszichologizáló, de később pszichológussá is lett, egyáltalán nem "professzoros" professzor alakját, akiben mindig maradt valami gyermeki, játékos. (nem is hiába volt mindig is József Attila a kedvence, meg Kosztolányi)- az se lehet véletlen , hogy felfigyeltlyányom gyerekkori (vers)kötetére, s el is küldte neki az ő - saját gyerekkorában írt - verseit... kár, hogy a felajánlott személyes találkozás elmaradt... és most már nem lehet pótolni. Nem is az idő múlik,  mi változunk... A 40 éves (eddigi első) egyetemi találkozónkra nem jött el, másfél éve, talán már akkor is beteg volt, csak nem is figyeltünk igazán oda. Volt egy felemás (Visszhang) utáni levélváltás(unk) az ÉSben egy József Attiláról szóló írással kapcsolatban. Persze, hogy neki volt igaza! és nem a makaiak legendájának...(akik lokálpatriotizmusa a makói Fried Ármin fogorvost olvasták bele az "egy zsidó orvostól kapott kabátot" -sorba...) már mindegy. Ez is. Meg annyi minden... milyen nehéz beszélni. És milyen nehéz hallgatni. (s..."a többi néma csend"?)

Legyenek hát itt és most ezek a már idézett  József Attila sorok - a "Tanítások"-ból, a tanításokért  - epilógusként vagy inkább prológusként:

"Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. // Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Igy keveredik el Istennel a lélek." 

aliz2. :: 2008. febr. 17. 23:16 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: emlek, emlekezes, irodalom, kapcsolatok, nekrolog