MINT EGY BALLADA 2011

tegnap, 13-án, a makói muzsika soros előadásában megrenditő élményben volt részünk a Hagymaház szabadtéri színpadáról... igazi drámát hallhattunk musicalban "elbeszélve" ... akárcsak mintha egy modern ballada és egy ókori görög sorstTagédia elvenedett volna meg előttünk, nagyszerű előadásban. a főszereplő (a tragikus sorsú anyát - nem is játszó inkább- élő) Papadimitriu Athinna lenyűgözően "autentikus" és szuggesztiv volt, de az egész előadás, a narrátori kísérettel (mint egy egyszemélyes ókori kórus), hátborzongatóan és időtállóan emberi... nem is nagyon tapsoltunk előadás közben, nem akarván megszakítani a súlyos-sűrű élményt, meg annyira nem is "produkciónak" tűntek egyes lezárható egységek se, annyira egymásba szőtt végeláthatatlan folyamat zajlott előttünk, a tragikus, sorsszerű végkifejletig, hogy csak a legvégén tudtunk mozdulni-tapsolni, annál inkább; miután a két tragikus sorsú iker megtudván magukról, hogy tényleg azok, s nem csak - gazdag-szegény ellentétük ellenére - egymás mellé sorsszerűen sodródó-vonzódó - két jóbarát, a konfliktusok viszont feloldhatatlanok, és egyre jobban előjönnek, a társadalmi igazságtalanság folytán... és végül tragikus pusztulásba torkollnak - s csak akkor tapsolhattunk, amikor már színészként , "élőn", felálltak lehullásukból, s meghajoltak valamennyien, egy sorba állva... Miután már vége lett a "tragédiá(juk)nak"... a szinpadon. És már szinészemberként és nem a szerepeikként álltak előttünk. Akkor viszont meg kellett köszönni, hosszú, erős tapssal, az élményt, amit nyújtottak...előtte.

Hú, de nagy előadás volt! Remek rendezői ötletekkel, persze minden a mondanivalót erősítette... felnőtt színészek gyerekkori magukat is játszották, de a stilizált és absztrakt feldolgozás ezt zavartalanul lehetővé tette. ... a zenei megszólalások is természetesen jöttek elő, most nem élő zenekarral, de gyönyörű, fájdalmas hangszerszólókkal bevezetett dal"betétekkel", amik akkor és ott szólaltak meg amikor a prózai beszéd már tényleg kevés lenne, amikor a nagy érzelmek "beszélnek" (Willy Russel a musical szerzője - a zenéjé és a szövegé is - látszik az ihletett egységesség) A darabot - remek rendezője: Bőhm György Londonban fedezte fel, ahol sikerrel játsszák 20 éve a West Enden ) nem lehet véletlen), de látszik, hogy az itteni rendező is mennyire sajátjaként hozta színre a darabot, fontosnak tartva azt, és az átadását is. Azt hiszem itt és most Makón, sikerült... le voltunk nyűgőzve...

(az előadásról nem készithettem fotót, bemondták, de előtte igen: így vártuk az előadást, és szinte végig ebben a mozdulatlanságban és figyelemben néztük-hallgattuk végig; de belül annál inkább megmozdulva... és gazdagodva.)