-
a könyvtár belső kertjében ülök, az árnyékos sarokba húzódva, de a nap ellen még felszerelkezve maradva; szalmakalap is a fejemen, odatolva a kerti széket kicsit el az asztalától, a sarokba, olvasok, mintha szövegtengerbe mélyednék a hőség elől, s valami hang mögöttem megszólal:ki ez a tengerparti hölgy?nehezen identifikálom magam is ekkép(?), meg a helyszint is... mindenesetre, fölnézve látom, újra és újra, - a megszólító további megjegyzésére is -, hogy milyen szép is előttünk a látvány, a régi ismerős lányszobor, talán ő inkább a tengerparti hölgy!... s akkor én, szemben vele, a (szöveg)tenger(ben)(?),most új virágokkal van körülvéve a lányszobor, le is szoktam fotózni időnként, -mondom -, és már nyúlok is az asztalon hányódó fényképezőgépem után, hogy most is azt tegyem,ime... ugye, hogy szép? (ha nem is igazi tengerparton áll (ül):
-
