már nem is számolok utána, hány éve született,örök, megállt bennem...

109? azt szoktuk mondani, bis 120... szülinapi köszöntésekben, tehát még mindig 11 éve  lehetne

néha eljátszom azzal is, hogy én mennyi voltam, amikor ő annyi mint én most... milyen is volt akkor...,

de sokszor már azon is gondolkodom, én mennyi is? 74? 75? nem, még közelebb a 74-hez,  én januári születésű...39 és fél voltam....mikor ő annyi mint én most ...

az évek pörögnek - az érzések maradnak, nem öregszenek, nem múlnak - érnek, befonnak

emlékszem még a sötéthajú, fiatal anyámra is... szép volt, igaz, öregnek, ezüsthajúnak is az....

emlékszem, amikor beteg volt, és emlékszem, amikor kirobbanóan egészséges

amikor zaklatott és amikor harmonikus

ahogy serénykedett és amikor már csak feküdt (de akkor is dolgozni akart)

mennyi mindenhez értett, mi mindent tudott,

ahogy tudta a latint, szavalt, rajzolt, kézimunkázott, varrt, főzött, sütött,

milyen gazdag érzelmei voltak

hogy szerette a testvéreit, aggódott értük is, nem csak értem

ahogy a szüleit fel-felidézte 

az embereket általában szerette, bár tisztán látta a hibáikat is
megbocsátó volt, igazi humanista, gyerekbarát

könnybelábad a szemem, ahoagy rá gondolok

megfordult a fejemben, hogy kimegyek ma a temetőbe "köszönteni", de hát ott van-e ő?

aki ott a sirkő alat, az már nem ő...

nem rég értettem meg a káddis , a gyászimánk lényegét

miért hálálkodunk mi folyton ...

még olyankor is....

már tudom,

köszönöm, hogy élt, hogy 46 évig együtt lehettünk.  egymás oltalmában.

köszönöm, hogy világrahozott, egy világháborúban, és megmentett a szinte biztos haláltól , hogy felnevelt , apa nélkül, (hadi)özvegyként,tisztességbend, becsületben, arra tanitva, és azt láttatva, hogy helytállt nehéz időkben, hogy megvédett, ha kellett (s ha nem is), hogy mindig mosolygott a lányomra, a kisunokájára, s hogy eltűrt annyi mindent, hogy mindig segitett, hogy háttérbe húzódott, peidg nem kellett volna,

hogy az anyám volt és marad mindörökké , ámen