az Eldorádó c filmet teljes  egészében még csak ma láttam (eddig csak részleteket), most , 56 előestjén díszelőadásnak szánták , egy rendszerváltó plakátokat bemutató kiállításmegnyitó után... a plakátok 89-esek, a film 56-tal zárul, 45-től... Már minden múlt, mindenképp. A főhős kisfiú  (pontosabban a főhős nagyapa unokája) egy-két évvel fiatalabb nálam, (én a háborúban születtem, ő pont utána) - nem sokat érthet a világából (vagy mégis? hiszen önéletrajzi a film, és az iró-rendező Bereményi magáról mintázhatta a figurát, és feltűnően realisztikusan és sokat mutat meg az akkori időkből... A korból, zsúfolt képekben, intenzitásban, de leginkább - a már-már elviselhetetlenségig fokozódó hangulatában...egyszer hangosan fel is jajdultam (még az elején, a- mikor a háborúból visszatért fiatal férfit köszöntik, a színpadról a zongorakísérőnő, ő fásultan csak annyit mond, hogy szüleit elgázosították, kér egy dalt, szomorút, szülőkről szólót,-micsoda arccal hallgatja végig, elönti közben a veríték,  és mire a női páros elénekli, előveszi a pisztolyát ... és már nem tudják megakadályozni öngyilkosságát... A dallal búcsúzott. .Amikor meg a kisfiút torokgyíkkal, diftériával viszik a kórházba... beugrott ez a szó nem egészen véletlenül tehát: fullasztó...volt ez az egész film (diftéria kórokozó nélkül is) igen fullasztó. Nem is értem, hogy nem fulladtunk bele mindabba amit átéltünk, korokról korokra... (igen, jól ismeri Bereményi, amiben élt(ünk), (bár ez valójában egy egyedinek tűnő családtörténet, de mégis benne a kor valamennyiünk kora)...  a   későbbieket meg a Cseh Tamásnak írt dalokban is milyen remekül mutatta meg).

és a fullasztó érzést a filmen kívül és túl is megtalálom, most is,

pedig milyen jó is  (lenne) szabadon levegőt venni...