ki érti ezt? vannak napok (általában), amikor mindenki nekem jön, kitérni sincs időm, se erőm, se reflexem elég gyors, máris elsodornak, anélkül, hogy észrevenné(ne)k, néha , ilyenkor az az érzésem, mintha nem is lennék, azaz átlátszó, láthatatlan, csakis igy érthető mindez, ha egyáltalán...
de ma?
ma mindenki előreengedett! kiínosan udvariasan, rám nézve, barátságosan, mosolyogva, előzékenyen, kedvesen, tisztelettel...
először a hátsó kijárónkon, a kapunál, aki szembejött, amikor a biciklimet toltam, még vissza is lépett, és kitámasztotta a kaput, aztán a posta csapóajtójánál, később a Sparban a pénztár előtti sorban, kétszer is, ketten is...
nem is értem
meg is néztem magam otthon az előszobatükörben jó alaposan két ilyen készséges előreengedés közt
ugyan mi van rajtam ilyen udvariasságot és tiszteletet kiváltó, ami eddig nem volt?
de nem találtam semmit: mondjuk semmi ziláltság sem volt rajtam észlelhető, hajam, ruhám rendezett, sőt a vonásaim is.. nyugalmat árasztók, hm... ha nem magamat látnám, azt mondanám bizalomkeltő, szimpatikus...
lehet, hogy amikor nem Így van, nem is mások jönnek nekem, hanem én megyek neki másoknak?!

(2010)