A napokban a megyei lap körkérdésében egy ismert, idősebb, irodalomtörténész kutató, emeritus professzort is megkérdeztek, s válaszát kétszer is elolvastam, igen, jól értelmeztem, az derült ki a válaszából, hogy régebben, munka előtt mindig eljárt a Liget-fürdőbe úszni (aminek a mostani átnevezni akarása volt a téma), de ma már nem ér rá... Hogy?! Tehát míg tevékeny, aktív "dolgozó" volt: ráért, nyugdíjasként viszont nem... (mert nyilván nyugdíjasként is dolgozik, munkálkodik, kutat tovább, sőt...)

Tegnap a gmailon láttam, régi barátnőm benn van, - most ment nyugdíjba a fővárosi egyetemről -csak egy sorral üdvözöltem, feltételezve, hogy biztos dolgozik. Valóban. De még inkább, mint gondoltam. Egész nyáron dolgozott egy könyvön, amin már évek óta, s aminek a 3. fejezetét be kell fejeznie a hó végére -, írom neki, remélem nem lesz akkor már negyedik fejezet, dehogynem- válaszolja-, az lesz a leghosszabb az egészben, "úgy hogy a "gályarabság" még jó ideig tart."

Nem tudom, miért hiszik az emberek, a fiatalabbak, hogy a nyugdíjas az az ember, aki úgyis ráér...meg egyáltalán micsoda lehetetlen elnevezés ez, duplán is: nyug- , díjas, egyrészt egyáltalán nincs "nyugalma" a "nyugdíjasnak" - másrészt , hogy lehet egy (mellesleg csekélyke) díjjal rendelkezés-sel helyettesíteni foglalkozást (ha már nem is aktívan űzik), illetve definiálni, meghatározni embereket. Akik egyébként - s nyilván nem csak ők ketten - s nem csak egykori egyetemi tanárok -, többnyire lázasabban dolgoznak, mint valaha.

Mert sürget az idő. A valós határidőkön túl, egy végső, aminek ha nem is tudjuk az idejét, de mégis közelebb van, mint korábban. S még annyi a dolgunk..
Hányszor jut eszembe nekem is Babits-csal:
"Mennyi munka maradt végezetlen!"...
és "idegesen nyitunk száz fiókot"...