-meséljek valamit... - mondja , miközben sorunkra várunk, egy ősz, kopaszodó, bajszos ember, mellettem - meséljek valamit... ugyan miről - hát arról, mi is volt 60 éve...
60 éve, épp elsősök voltunk az általános iskolában.... egy osztályba jártunk (később már nem, mert a fiúkat külön iskolába rakták), jóval később a fiát tanítottam, ő meg a lányom. De most csak arra emlékszünk, amikor mi voltunk 7 évesek...
hogy eltelt az idő - mondja
hát igen, észre se venni, - épp a napokban törtem a fejem rajta -, hogy lesz az emberből egyszer csak öregasszony... mondom, magamra fogalmazva, ezt az "-asszonyt" - (bár az asszony is ember!) - mert mégsem akarom rá is sütni ezt a megöregedést. Erre a mellettem ülő - mitagadás - "öregemberre"... Ő persze udvariasan hárítja rólam is az öregség bélyegét, nem vagy te öregasszony! Dehogynem, tudom, amit tudok... és ő se fiatalember már...
.........
Hazafelé olyan virágüzlet előtt szoktam néha elhaladni , ahol egy táblára ki vannak rakva a gyászjelentések. (Régebben sose olvastam , újságokban sem - csak értetlenül csodálkoztam egy - idősebb - kolleganőmön, aki mindig a gyászhírekkel kezdte az újságolvasást, és soha el nem mulasztotta volna... Mostanában azon kapom magam, hogy én is elolvasom, ki halt meg épp, és az évszámokkal kezdem. És egyre közelebb vannak az enyémhez, aztán van, amikor épp annyi. Mint pl. ma is. És épp egy "fiú" az iskolából, a párhuzamos osztályból... (a múltkoriban saját osztálytársnő...)
.............
A bolt előtt rámköszön egy régi, őszhajú ismerős, az ő apukája és az én anyukám osztálytársak voltak a gimnáziumban , (már majdnem 90 éve)ő pár évvel "fiatalabb" nálam, nem is köszön, inkább egyből kérdi "hogy vagyok" de nem csak úgy, rutinból, közhelyesen, hanem úgy, mint akit tényleg érdekel, - csak nem lát rajtam valamit, ami miatt kérdi... gyanakszom. De nem! - nyugtat meg. (?) Aztán megállapodunk abban, hogy volt már jobb hangulatom is, elég "nyomott" vagyok mostanában. Olykor. Ja mert ugye az egész élet rámnehezedik, nem dehogy - tiltakozom! Hát tényleg, akkor mi nyomaszt néha, gyakran...?...(lehet , hogy tényleg az a vállaimra meg a lelkemre nehezedő 67 év...?) Ő meg, mondja, azt szokta mondani, ha kérdik, hogy van, hogy "korához képest jól"... ezt én nem szeretem, ezt a korra hivatkozást, mert ez azt feltételezi , és joggal, hogy a korral eleve - még ha jól mennek is a dolgaink - romlunk, hanyatlunk... múlunk. De hát nem így van?!
............
A múltkoriban Haumann Péter beszélt a Zárórában - egy éjszakai műsor nappali ismétléseként , s így még feltűnőbb volt, amikor a hatvanvalahány évére utalt, s arra, hogy szinte irígykedik egy

tölgyre, ami tovább él, és nem is látszik rajta a kora... De aztán nem merül dekadenciába és pesszimizmusba a beszéd, mint ahogy ő se. (egyébként nekem "korához képest" éppen hogy elég "feszesnek" tűnt ő is!). Rozi unoka emlegetése, minden pesszimizmust feloldott, "életet " vitt a beszélgetésbe, mint ahogy a színész életébe is.
.............
Ki beszél(t) itt elmúlásról...?!

(már 5 éve, 2010. május 28-án)