egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön írok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben című memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigereinkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

(ámbár amit MI NEM élünk meg igazán, pedig... (hajaj...) azt SE tudjuk elfelejteni.sőt... talán épp az emlékezéssel kompenzálnánk...)