az ősi, az eredeti, az autentikus közös kincsünk, nagyon mélyre nyúl le bennünk, ahol megszűnnek a különbségek

furcsa? de igy van - pl a zenében is

(talán ezekre az ősi dolgokra kellene bizni a világbékét is?)

-----

ülök a Zenepavilonban , most egész elől, mert ott jutott hely, és így magam is a fakupola alatt , szinte egy térben a zenészekkel: az Ördögfű együttessel, akik ősi magyar népzenét adnak elő, ősi, nagyon egyszerű hangszereikkel.... és teljesen bevonnak...(hogy stílszerű legyek: mély húrokat pengetnek meg bennem is...)

bár húros hangszerük nincs is, két sámándob annál inkább, meg fúvós s főleg  doromb, és...valami levélféle? ami olyan magas, éles, fütyülős hangot ad ki, mint amit mi produkáltunk gyerekkorunkban fűszállal! mert ez a zene közel van ám a természethez is. A hangzásvilága is, ahhoz a zenéhez, ami a természetben van, az Érik a szőlőtől az Örömódáig...

A "megrakják a tüzet" - ami bennem régi nyáresti (továbbérzett és verselt: "belehalt a lángba öröktüzünk lángja...") emlékeket idéz - most ősi ritmusú örök ősi dallamként hangzik - kiderül, hogy találtak ezzel a dallammal sőt szöveggel teljesen egybehangzó indián dalt is! (mondom, hogy a mélyben, az ősiben egyek vagyunk valamennyien - emberek...)

meg mikor ilyen szöveget hallok, hát nincs benne a modern magyar irodalom is E.P.-re utalva?...vagy inkább fordítva, benne, a Harmonia celestisében ez a párhuzam:

"Minden ember édesapám

minden asszony édesanyám"

Minden egy... minden... minden...