A tévé szeret emlékezni, én is vele...

Csehovokat hallok mostanában - biztos valami évfordulója van - gondolom

Csehov levelezéséből  egy remek darab : Csehov szerelmei - György Anna és Kulka játsszák - nagyszerűen..., amit csak lehet az érzések s az intellektus  tág skáláján...

aztán a Hogy volt?!-ban Ruttkai Éva, mint Mása a Három nővérből egy-két percre, rá emlékeznek a stúdióban, meg majd Tolnay Klárira...

ahányan annyiféleképp, (egy alkalommal Ruttkai lánya meg is jegyzi az em

ékező Tordyra reflektálva, hogy mintha nem is ugyanarra az emberre emlékeznének...) ,( Tolnayt is emberközelbe próbálják hozni... de az intimátásokkal (ezekkel az utólag is bulvárositó megközelitésekkel inkább távolitanak)

Már csak halványul az emlékük is ? bár egy szinészkollega épp azt emlegeti, hogy köztük élnek, szinte. Mert annyira sokan emlékeznek rájuk a szinházakban. Hogy az emlékezés ott tartja őket. De meddig élnek, akik emlékeznek...?

S ki látta őket? (v.ö. Ki látott engem? (Ady) Ki látta őket igazán ?!, s azoknak , amik valójában... És vajon kik voltak ők valójában? (Ők tudták-e?)

Még jó, hogy bevágják a régi alakitásokat. Hiszen azokban éltek igazán! Bár azokat is már más szemmel nézzük. Nincs elavulóbb, mint a szinészi játék(?) nincs elavulóbb, mint az emberi viselkedés külső módozatai. A divatok. De azért van ami állandó. Azt keressük. Arra emékezünk. Azt nem tudjuk felejteni. Ami bentről jön, onnan , ami változatlan. Amiből a tekintetek valamit meg tudnak mutatni. A hiteles tekintetek. Amiben valami örök emberi van. (közel az istenihez is netán?)

Este meg - lányom figyelmeztet rá emilben, őket meg az apósa, de ők nem néznek tévét, igy továbbitja a felhivást: -" A régi Három nővér megy , Ruttkaival a Duna tévében!"- ( Pedig a  mai nemzedékek inkább csak a kabaréparódiából ismerik jól?...) Én láttam Moszkvában is. a  Művésszinházban, az eredeti Sztanyiszlavszkij-i rendezésben....

Itt, most egy 75-ös felvételt... kopott kopián, hol teátrálisan, hol abszurd drámába illően. A három nővér értelmetlennek tűnő, kilátástalan sorsát. Aztán a végén itt is elhangzik ,  a félelem táplálta mondattöredék: "elfelejtenek minket." - hogy aztán átváltson valami bizonytalan , jövőbe vetitett reménybe...:

Olga (átöleli a húgait) Milyen vidáman szól a zene, milyen jókedvűen, az ember élni akar! Istenem! Az idő elszáll, mi is elmegyünk örökre, elfelejtenek minket, elfelejtik az arcunkat, a hangunkat, hogy hányan voltunk, de a mi szenvedésünk boldogságra vált azokban, akik utánunk jönnek, boldogság és béke költözik a földre, és jó szóval, áldással emlékeznek majd azokra, akik most élnek. Ó, kedves húgaim, az életünk még nem ért véget! Élni fogunk! Olyan vidáman szól a zene, olyan boldogan, és én azt hiszem, nemsokára mi is megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk... Ha tudhatnánk, ha tudhatnánk! "

Hm.. Ha tudhatnánk!

Csehov 150 éve született. - l

Látom a feliratot előadás után a képernyőn.

Emlékezünk arra, akinél van mire..

aliz2. :: 2010. febr. 1. 0:50 :: 3 komment 
Kategóriák: irodalom, kultúra, tévé :: Címkék: Csehov, irodalom, szineszek, szinhaz, tevemusor