Mindenki elmegy, miközben én

magamra zárom ennek az országnak

a szárnyas ajtaját. Mint egy folyóba vetett

vasgolyó. Mindegy, hogy véletlen vagy szándékkal

hajították belé: íme, megérkezett.

Egy ezer éve süllyedő hajó.

Számon tartott, hány nemzedék óta nem mentünk el

mi, akik az utolsó pillanatban nem váltják ki a vízumot.

Akik családtörténete egy szabásmintatérkép,

és akik élete az ígéretek fakó sormintája.

Mi azok vagyunk, akik vigyáznak a házra.

A többiek elmennek, ők a boldog könyvelők,

és mi boldogtalanok leszünk, és könyvelők, de itthon.

Olyan nyelvet beszélnek, amit mi nem is értünk,

és olyan nyelven szólunk, amihez nincs közük.

Mi azok vagyunk, akik nem raknak rendet, de akiket mégis

rendben tartanak. Akik tanácsot kapnak és kinőtt ruhát

Nyugatról. Mi azok vagyunk, akik olyan országból várnak hívást,

amelynek nem ismerik a körzetszámait.

A mondatokban lakunk, a történeteinkben,

ha más nem beszél rólunk, az egy utazás - 

és mi nem szeretünk utazni.

Nem voltunk, nem leszünk, de itt vagyunk.

Jó tudni, hogy kik fognak elfelejteni.

(Forrás: Szép versek 2015, Magvető Könyvkiadó) 

Turi Tímea (Makó, 1984