Lányom ma védte meg a médiatudományi (kommunikáció) szakdolgozatát az államvizsgán. Jelesre. (Bár -jellemző módon -elégedetlenül, vagy csak volt egy kis "szülés utáni depresszióhoz hasonlítható"múló lehangoltsága.(?)...) Este pedig diplomahangversenyre volt meghívva. Egykori kis iskolatárs-barátnő sőt kamarazenésztárs adta csellóhangversenyét a konzervatóriumban. Közben én itthon kikerestem a legelső kamerazenekari kisiskolás fényképüket...itt még pöttömök, de egész 8.-ig játszottak együtt, és voltak jó barátnők, hétköznapokban, és ünnepnapokon, születésnapokon, szilvesztereken is... És miközben kerestem a kamerazenekari fényképüket...anno 1994... ők is épp a kamerazenélési emlékeiket elevenítették fel a diplomahangverseny utáni fogadáson... meghatódottan, nosztalgiával. Lányom zongorázott (darabját is játszották), az egyik hegedűssel ment el a hangversenyre (a képen nem ő látható, később viszont ő lett a masszív tag és jóbarát), a másik hegedűs meg csak azért nem volt jelen, mert neki épp holnap lesz a (francia) államvizsgája... (amúgy együtt játszik most az én lányommal egy új zenekarban)
Hogy lányom majdnem könnyekig hatódott az egykori zenésztárs diplomahangversenyén, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy nem bánta-e meg, hogy - a sok zenei élmény, szereplés, komponálás, siker meg a sikeres konzervatóriumi felvétele ellenére - mégsem maradt a zenei tanulmányoknál... de azt mondta, hogy nem... Én is hasonló cipőben jártam, a hegedüléssel, két év zenekonzervatórium után kimaradva már a konziból, az érettségi évében - folytathattam volna utána, de mivel felvettek a bölcsészkarra is - amellett döntöttem...
(Pedig zongoraművész nagymamám biztos nem bánta volna, ha másképp..., és néha az én fejemben is megfordult...)
De a zene mindenképp benne az életünkben. És marad is.
aliz2. :: 2008. jún. 3. 23:17 :: 2 komment :: Címkék: emlekek, kapcsolatok, lanyom, zene
