ahogy nagybátyám Gonda László (alias Leslie Gonda) leírta és Ausztráliából egyszer nekem elküldte
"Régen volt, de úgy tűnik, mintha ma lett volna... Apám, aki egy ősmagyaros, bajuszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállított maga elé, én akkor épp a térdéig értem. „Mi vagy Lacika?” - kérdezte. Azt kellett kérdésére felelnem - ami jólneveltségemnek alapját képezte-, hogy „ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!” ebben a belém nevelt hiszemben lettem felnevelve, s ez volt az a hamis, félrevezető eszme, amely sok-sok évig vezette, befolyásolta és kialakította a magamról való hitemet. Sok, sok éves eszmei küzdelmem után, végre, végre, a múlt hosszú, hosszú analízise után, tisztult meg az a valamim, amit agynak vagy agyműködésnek hívnak. Úgy 22 éves voltam, amikor mint táncművész turnézni kezdtem át és át Európa országaiban. Akkor büszke voltam rá, és ragaszkodtam hozzá, hogy a „m a gy a r táncos”nak hirdessenek. Habár szüleim gyerekkoromban hangsúlyozottan magyarnak neveltek, kötelességemnek tartották, hogy héberül folyékonyan tudjak olvasni, illetve imádkozni. Azonban én, a „magyar” táncos, utazásaim alatt azt se tudtam, hol van a zsidó templom, és szégyen, gyalázat, de elfelejtettem héberül olvasni. Meg kell jegyezzem, hogy minden este, az ágyban imádkoztam magyarul, mert hiszen apám tanítása, mely szerint én magyar zsidó vagyok, még élénken élt bennem, hát úgy gondoltam, JOGOM van magyar nyelven is imádkozni. Node aztán, hogy Hollandiában két revü producere, rendezője és szereplője lettem, mikor bejöttek „vendégeknek” a német csapatok (amint Göbbels mondta, hogy „megvédje az angoloktól Hollandiát”!) engem egy magyar honfitársam feljelentett a ragyogóan megszervezett Gestaponak. Minthogy azok a kellemes kihallgatásaim nem idetartoznak, azokról csak annyit, hogy a feljelentés arra kényszerített, hogy karrieremet megtörve, otthagyva két revümet, megszökjek Hollandiából, s visszatérjek hazámba, Magyarországra. Ott a Horthy kormányzó vezetése alatt működő kormányok nem osztották boldogult apám tanítását, csak annak a felét akceptálták, eltörölvén, hogy „Lacika magyar”, helyben hagyták, hogy zsidó vagyok. Magyarnak nem volt szabad éreznem magam, dacára anyanyelvemnek, érzelmeimnek és nevelésemnek – de ami igaz, igaz: zsidónak nem csak érezhettem magam, de a törvény annak nyilvánított. Magyar katona már nem lehettem, csak olyan lenézett zsidó munkaszolgálatos, -illetve kényszermunkás., akinek a rendelet szerint , hogy azzal is hangsúlyozzák, hogy nem magyar, sárga karszalagot kellett viselnie, ami szemmelláthatóan alátámasztotta, hogy az olyan apák, mint amilyen az enyém volt, félrenevelték gyermekeiket. Ahogy az vitathatatlanul bebizonyosodott -ha szembe merünk nézni azzal az igazsággal, amelyet a történtek igazolnak –, azoknak az apáknak volt igazuk, akik azt hangsúlyozták gyermekeiknek, hogy „zsidók”. Tudniillik – mint az szigorúan bebizonyosodott –, hiába mondták sőt hazudták az apák, hogy „magyar zsidók”. Az a bizonyos „asszimilálódás”, amiről néha a magyarok beszéltek, hazugság volt. Ők nem akarták - dacára a tehetséges zsidóiknak,-, hogy azok asszimilálódjanak., beolvadjanak. Annak idején az Európában uralkodó nácizmus „segítette” különböző országokban az addig kissé kevésbé hangosan hangoztatott, de mindig ott lappangó antiszemitizmust. Azok a szerencsétlen, önmagukat becsapó, „asszimilálódott”, mellüket büszkén verő „magyar vagyok” zsidók csúnyán becsapták önmagukat. Mi próbáltuk elhitetni magunkkal, ahogy belénk nevelték, hogy csak a vallásunk zsidó, de katolikus vallású lehet különböző nemzetiségű ember, míg a zsidó vallás szervesen összefügg a zsidó néppel. Azok, akik „kint”, az élet piacán magyarul beszélnek, de bent a templomban héberül imádkoznak, lehetnek az államnak hasznos, tehetséges polgárai, de nem magyarok. Én és az én generációm félre lettünk vezetve. Azoknak a zsidó fiúknak, akiknek nem lábadt könnybe a szemük, mikor a magyar himnuszt énekelték, mint nekem, és olyan százezreknek, akiket a magyar állam halálra ítélt, mikor deportáltatta őket,- ők, akik nem lettek úgy nevelve mint én, és sokan, sokan arra, hogy „magyar vagy Lacika” - nekik, akik zsidónak érezték magukat, s nem tagadták le önnönmaguk előtt -mint sokan közülünk –, hogy zsidók, mint beigazodott , nekik volt igazuk! (...)
