újra a thealteren (ott, túl, a rácson:..)
a régi zsinagóga bejárati kapuja két oldalán a kovácsoltvas kerítésen most az Andaxinház két táncosa lóg, mint afféle kariatída, a belépőknek improvizálva belépést biztosítva, s egyfajta tánc-prológusként készít elő, visz be bennünket Bozsik Yvett - sérültemberekkel kiegészített - tánctársusulatának "produkciójába", a Lélektáncba..., de micsoda kifejezéseket is használok én itt!, mi az hogy "sérült"? Az Andaxin együttes fiúja-lánya is teljes egész, bár úgy tűnik, azt játssza a lány, hogy nem tud eljutni, csak a fiú segítő-emelő mozdulatai segítségével a bejárati ajtóig, ahol aztán mi is követjük őket, ahol már a színpadon sorban ülnek a "Lélektánc" szereplői - még mozdulatlanul -, hogy aztán kiderüljön, van köztük, aki kerekesszékben, mert mozgáskorlátozott (mégis mozog! "tán-col"!), van aki vak (mégis lát! belül) - és van, amit épp ők tanítanak meg az épkézláb, egész-séges táncosoknak is - nekünk nézőknek is: az együtt-élést, együtt-érzést, az elfogadni tudást. Hogy egymásra vagyunk utalva. Hogy emberek vagyunk valamennyien. S a lelkünk - remélhetően - mindannyiunknak ép és nem korlátozott! És szabadon táncol...
Miért is támad nekem is táncolni kedvem?
Mit is számítana, ha már nem olyan kecsesen, könnyeden, "szabályosan", mint valaha...
Vagy? ki tudja? Talán szebben, mert szabadabban...
aliz2. :: 2008. júl. 27. 10:02 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: szinhaz, zsinagoga
