a gyerekkorom egyik félelemforrása volt. ott állt a nagynénémék egész falakat beborító könyvespolckolosszusának közepetáján, dominálva azt. sőt a egész szobát, félelmetes komorságával és művésziségével, szomorúságot árasztva és igen, félelmet, szorongást keltve bennem. szorongást, igen, mert nem is mertem beszélni róla… A dívány, amin aludtam ott tartózkodásaimkor (és ez gyakran előfordult, nagynéném gyakran hívott át hozzájuk Vásárhelyre ) pont szembe volt ezzel a végtelen szomorúságot és árvaságot árasztó szoborral, úgyhogy ennek a látványával a szegény anya és ráboruló, csüggedt gyerekei szívszorító képével aludtam el, már amennyire és amikor el tudtam... lehet , hogy azért is ébredtem másnap mindig későn, és nem is magamtól, hanem (később) nagynéném kisunokájának szólongatására: Juli, gyere "vacsorázni"...(nem is olyan rég jöttem rá, hogy ez humor volt... a későnkelésem miatt… és amúgy is jókedvünk volt, nappal, volt olyan is, hogy reggeli közben nevettemben az asztal alá bújtam s majd megfulladtam a kakaótól... de a sötét este azzal a sötét szoborral... rémálom volt, már elalvás előtt is...
aztán egyszer, akkor már Pestre költöztek a nagynénémék (pontosabban Budára), és felnőttem, tanítottam, egy filmesztétikai továbbképzés miatt kellett felutaznom, ott szálltam meg a nagynénéméknél (de már nem is tudom odakerült-e az a gyerekkoromat félelemmel eltöltő szobor, talán igen - talán nem, már nem foglalkoztatott), viszont a Fazekas Gimnázium előtt, ahol a tanfolyam volt (az Aranypolgárról, Gyürki Vera vezette), felfedeztem ugyanazt a szobrot, eredetiben, még nagyobb méretben, s le is fotóztam, akkori analóg gépemmel, de már nem is tudom, hova kerülhetett, pedig rá is írtam a hátára a szobrász felfedezett nevét (Gara? és a szobor cimét Árvák?)
és most, mi történt, teljesen váratlanul?, a Tavaszmező utca felől, a Baross utcán haladva a villamosmegállót keresve...hirtelen elémbukkant a Fazekas Gimnázium épülete, és tudatosan elkezdtem keresni azt az -azóta se látott - szobrot...
meg is találtam szemben vele, hólepetten, és most is szomorúan, csak az anyára boruló egyik gyereket szinte teljesen beborította a hó... komorságából ezzel valamit le is véve... de nem, nem váltott már ki félelmet belőlem.. inkább (fura ez, de) egy kis örömöt, hogy újra találkozhattam régi "ismerőseimmel"... ők szinte semmit se változtak... még mindig együtt, egymásbakapaszkodva - nem is tűntek olyan reménytelennek...
közben megedzett az élet a valóságban is, szívszorító képek látványával - ami brutálisabb is, hiszen a művészi alkotásban mindig van katarzis, tehát feloldás is.
Ime: katarzis hóval
(duplán az - mondhatná a hóban mindig is a katarzis lehetőségét meglátó régi s tudós barátném)
(2012. febr. 10.)
