én  -veszem észre- a kezemet erősen a számra tapasztva ülök... u.i. ami bejön - a szememen látványként és a fülemen hanghatásként - valahogy egyből ki akarna jönni valahogy, valahol....  Nem hányinger ez, mert nem a gyomorból jön. Addig le se tud hatolni. Nem tudom "lenyelni"...nem akarok hinni szememnek, fülemnek...pedig mióta tudom már... anyámtól hallottam először, aki pont ettől az auschwitzi pokoltól menekített meg, bennünket.... ő mondta el, már nem tudom, mikor, csak úgy , spontán, a nagy szoba sarkából, ahol tett-vett, én meg a közepén ültem (irtam vagy olvastam, mint rendesen)  a nagy asztalnál,  hogy  a hosszú (marhavagonbeli)utazás után, zuhanyozni  beterelték az embereket, de ott a zuhanyrózsákból viz helyett gáz sugárzott rájuk, egymásba kapaszkodva haltak meg.... utolsó pillanatban rádöbbenve, h rászedték őket. (Velünk is azt akarták elhitetni, hogy valami szanatóriumba visznek bennünket, dologra nem fogható kisgyerekeket, anyjukkal, de anyám ("Liebele")  gyanút fogott , és éjszakai munkára jelentkezett,,. a lágerben..... Nem emlékszem szinte semmire, másfél éves kislány (Liebele lánya)  De valahol a zsigerekben mégis? Fogom be a szám végig,  nehogy kijöjjön valahogy a lenyelhetetlen borzalom...aztán a legvégén, végre valahogy ... könnyek jönnek ki a szememből. A film befejezés után is, egyre jobban. Még ülök, Nézem (de nem látom ) a stáblistát. Mindenki  után botorkálok ki csendben, a már üres teremből. A jegyszedő az ajtóban halkan köszön,  nem kérdi meg, hogy jót szórakoztam-e..